Blog... Mit is jelent ez a szó? Vagy inkább ne is filózzak rajta? Manapság már mindenkinek van, így nem nagy cucc, ha én is alkotok valamit.
Tulajdonképpen Andi javasolta, hogy írjak naplót, mert akkor ki tudok írni magamból mindent. Én meg a napló írás... Nem tudok írni. Azaz tudok, csak később már én sem vagyok képes rá, hogy elolvassam, mert hát valljuk be, sosem voltam jeles külalakból... :o)
És hogy meddig tart majd a lelkesedésem? Nem tudom. Ehhez is, mint mindenhez, hangulat kell. Most jó formában vagyok, de hogy legközelebb mikor jön rám megint... De nem számít. Most elkezdem.
2008.10.24.
Na, ismét eljött a nagy nap, folytatom a blogot.
Bevallom, el kellett olvasnom az előzőt, fogalmam sem volt, hogy miről írtam utoljára...
Csapjunk is a közepébe.
Szóval, eme nemes kihagyás a blogban annak köszönhető, hogy megkaptam az állást! :o)
Sőt mitöbb, azóta már a próbaidőm is lejárt és még mindig ott dolgozom...
Bevallom, borzasztóan szeretem a munkámat. Nem hétköznapi, vátozatos, felelősségteljes és kell használni az agyamat, ami nálam alapkövetelmény volt. Ráadásul van is értelme az egésznek és még tanulhatok is.
Sokan kérdezték már azóta, hogy mit is csinálok pontosan. Most megpróbálom érthetően leírni, mert azt hiszem, ha annyit mondok, hogy CRM adatmenedzser vagyok, az nem mond túl sokat, még akkor sem, ha esetleg hozzáteszem, hogy az Analitikus Ügyfélkapcsolat-kezelési Főosztályon dolgozom. :o)
Tehát, lényegében adatbányászattal foglalkozom. Listákat/leválogatásokat készítek kampányokhoz, kampányok utánkövetéséhez, jutalékelszámolásokhoz stb. Ezen kívül napi- és heti riportokat is gyártok folyósításokról, hitelekről stb. Elsősorban a munkanaplós feladatokat végzem, amiket más osztályokról kérnek, de jövő héttől elkezdődik egy másik "projekt" is, ami leginkább statisztika jellegű.
Sosem felejtem el az első hetemet. Olyan volt, mintha kínaiul beszélnének. Tudni kell, hogy nálunk minden főosztálynak van egy 3 betűs rövidítése és mindenki ezeket használja. Hát, ez első hallásra borzasztónak tűnt, és azt hittem, sosem fogom megtanulni. Persze, mindet most sem tudom, mert hát ilyeneket megtanulni, hogy CRC, ECD, TSD, RET, ITS, SEC, ACR, IRD, LEG, BSS, HRD, ORG, MAR, TRE stb. ugye nem olyan egyszerű. De sebaj, ha minden héten megtanulok egyet, előbb-utóbb a végére érek! :o)
A munkaidő korrekt, az enyém fél 9-től fél 6-ig tart, amiben benne van egy 1 órás ebédszünet. Jó, hogy reggel nem kell olyan korán kelni és mivel a Kossuth tér hozzánk kifejezetten közel van, háztól házig kb. 25 perc az út. Bár, őszintén szólva fél 6-kor igen ritkán sikerül elszabadulnom. Na nem azért, mert nem engednek haza, hanem mert valahogy mindig úgy jön össze, hogy délutánra marad jó sok meló. Persze, azért túlzásokba nem esem, 3/4 6 - 6 körül azért általában már kijutok. Különben is, kárpótlásul ott a péntek, amikor is csak 4-ig vagyunk.
És akkor most írok egy kicsit a többiekről.
A társaság nagyon jó, a főnököm meg egyenesen szuper, szóval egyelőre minden tökéletes, de mesélek egy kicsit részletesebben.
A főnökömmel együtt 10-en vagyunk a főosztályon, hárman modellezők, a többiek pedig az adatmenedzsment csapatot erősítik. 3 csaj (velem együtt) szóval még az arány is jó! :o) (Szeretek férfiakkal együtt dolgozni.)
A nevekkel volt egy kis gond az elején, ugyanis 3 Tamásunk van. Na már most, ugye az nem pálya, hogy elkiálltom magam, hogy Tamás, és 3-an emelik fel a fejüket, tehát meg kellett oldani a megkülönböztetést.
Egyikük maradt Tamás, mert olyan "komoly", passzol hozzá a név, másikuk Tomi lett, mert hozzá meg az illik, de mi a helyzet a 3. Tamással?
Kérdeztem tőle, hogy szeretné-e, ha Tomikának hívnánk? (Tudni kell, hogy a srác roppant eredeti, nagy egyéniség.) Azt válaszolta, hogy legyen inkább Tomcsi, vagy Benő.
Benő...
Hát, vesztére mondta, ugyanis azóta erre a névre hallgat. Kénytelen, mert így hívjuk! :o)
Benő egyébként vérgonosz. Ez a jelző is rajta marad már szerintem. :o) Állandóan piszkál a malacaimmal, nemes egyszerűséggel hörcsögöknek hívja őket és mindenféle csúnya dolgot mondott már velük kapcsolatban. Egyébként az is kiderült, hogy ő a hosszúszőrű malacokat előnyben részesíti, a kopaszok pedig egyáltalán nem tetszenek neki.
A minap megnézte a honlapot és azt találta mondani, hogy a tarka kis kopasz, aki nemrég született, olyan csúnya, hogy még a víz is kivetné magából... :o(
Ronda dög!!!! Mármint Benő, hogy ilyeneket mond az én kis cocámra. Na, de jön még kutyára teherautó! :o)
Egyébként Benő egy nagy arc. Az örökös cinizmusával már az első pillanatban felhívta magára a figyelmet. Ő az, akire mindig lehet számítani, hogy beszól valami igen frappánsat...
És ha már róla beszélünk, rögtön megjegyezném, hogy pár hete osztálykiránduláson voltunk. Pontosabban főosztálykiránduláson. :o)
Ez divat a bankban, minden főosztály szokott menni. Fejenként 33000 Ft értékű üdülési csekk áll rendelkezésre, ebből kell gazdálkodni. Most egy kicsit nehezebb volt a helyzet, ugyanis ez a főosztály július 1-én alakult, a dolgozók zöme pedig már felhasználta az ezévi üdülési csekket, így kellett egy kicsit játszadozni, hogy azért legyen valamennyi keretünk, de végül sikerült.
A kirándulást én szerveztem, Kisorosziba mentünk. A szállás hihetetlenül olcsó volt, kicsit aggódtunk is előtte, hogy vajon milyen lesz, de utólag kiderült, alaptalanul. A szállás remek volt, annyi bibije volt mindössze, hogy papír vékonyságúak voltak a falak, így hajnalban az egyik szobából kijöttek, hogy szóljanak, szeretnének aludni.
Aztán 3/4 2-kor, amikor nyugovóra tértünk, mi meg hallgathattuk a szomszédok szerelmi életét. Nem hazudok, de az ágy recsegésétől kezdve az utolsó nyögésig minden áthallatszott...
Másnap azért jól megnéztem őket magamnak... :o)
De térjünk vissza Benőre.
Szóval, tekintettel arra, hogy még nem nagyon ismerjük egymást a főosztályon, "játszottunk" egyet. A játék címe a következő volt: "Ismerjük meg egymást"
Ez több részből állt, köztük volt egy olyan, hogy mindenkinek ki kellett tölteni egy kérdőívet, melyen olyan agyas mondatok álltak, hogy "Jó tulajdonságaim, rossz tulajdonságaim, stb."
Hát, Benő hozta a formát. Annyira jól sikerült az irománya, hogy ezt most itt közzé is teszem.
Tehát:
1. Jó tulajdonságaim: Viszonylag sokat alszom. Ezen idő alatt a horkolástól eltekintve a megtestesült jóság vagyok. Nem beszélek csúnyán, nem bántok meg senkit, és mivel nincs super-silver bevonatú matracom, atkák millióit mentem meg az éhhaláltól.
2. Rossz tulajdonságaim: Ennek ellenére elég sokat vagyok ébren is. Nem hiszem, hogy részleteznem kéne mérhetetlen gonoszságom földi megnyilvánulásait. Lépteim nyomán kihalnak a növények, a közelemben megvadulnak az állatok és sírva fakadnak a kisdedek. Teliholdkor emberi ésszel felfoghatatlan dolgokat teszek, ilyenkor nyomomban mindig a pusztulás dohos szaga marad csupán.
3. Amiben jó vagyok, amit szeretek csinálni: Half-life 2-ben jó vagyok, de nem szeretem csinálni, csak akkor játszom, ha a feleségem kényszerít rá.
4. Ami nem az erősségem, amit nem szeretek csinálni: Elsőre a meeting szó jut az eszembe, de ide sorolható a gitt-rágás és a virágok öntözése is.
5. Amit értékelek másokban: Ha valaki elvisel, az már egész jó. Ha magammal találkoznék, tuti kikészítetnénk egymást.
6. Amit kifogásolok másokban: Nem bírom, ha valaki nem érti a viccet, annak ellenére, hogy általában érthetetlen vicceket mondok.
7. Amivel kifejezetten fel lehet dühíteni: Amikor vezetek, szinte bármivel fel lehet dühíteni, ilyenek például a beszéd, a csámcsogás, a nézés, a hangos lélegzés, a halk lélegzés, valamint a lélegzet visszafojtása.
8. Amivel örömet lehet szerezni: Csak a feleségem tudja, mivel lehet nekem örömet szerezni, és mivel monogám típus vagyok, ez már örökre a kettőnk titka marad. Persze, ha hozzám ad valaki egy ötezrest, az sem dühít kifejezetten (kivéve, ha vezetek).
9. Ha márges vagyok...: Ha mérges vagyok, a Föld sötétségbe borul, sáskák jövendenek és tönkreteszik a terményt, majd meghalnak a föld mélyéről feltörő kénes gázok hatására. Lángoló meteoritok zuhannak a Földre, és felperzselik az élet utolsó szikráit is.
Ne azzal foglalkozzatok, hogy mi a teendő velem, hanem mentsétek magatokat.
10. Egyéb, amit tudni kell rólam: A nagy lábujjam melletti ujj hosszabb a nagy lábujjamnál. Nem nagyon, csak egy kicsit, de gondoltam, azért jobb, ha tudjátok, nehogy a végén baj legyen belőle.
Hát ennyi. Ezen iromány felolvasására éjszaka került sor, mikor már némi bor hatása alatt álltam, de egy biztos, annyira szakadtam a röhögéstől, hogy még a könnyem is kicsordult - képtelen voltam elsőre felolvasni.
Hihetetlen pihent agya van.
Ráadásul mindezt aznap hozta össze, tehát gondolkodásra sem volt elég ideje. Kíváncsi lennék, milyenre sikerült volna, ha több ideje van a felkészülésre... :o)
Benőről ennyit. Mesélhetnék még biztosan, de hát az már illetlenség volna. Ja, egyébként mondtam neki, hogy ki fog kerülni a blogba, mire ő annyit felelt, hogy reméli, képet is teszek fel róla. Bár azt mondtam neki, hogy naná, de azért mégsem leszek ilyen gonosz. Végül még hasonlítanék rá... :o)
Jaj, bocsánat, még valamit meg kell említenem Benőről, mégpedig azt, hogy van egy golyója. Illetve, gondolom, van neki több is, de én most a 8-as golyójára gondolok. :o)
Ez a mindentudó golyó, nem árt vele jóban lenni. Eldöntendő kérdéskre szokott választ adni. Állítólag sosem hazudik, de azért én időnként megkörnyékezem a pozitív válasz reményében és simogatom egy kicsit, hogy megszánjon... :o)
Na, de most írok a többiekről is, nehogy sértődés legyen. Menjünk sorra ülésrendben.
Gabi.
Gabi egy nő, ha nem lenne egyértelmű a nevéből. :o) Még nem nagyon ismerem, szeptember óta van nálunk és mivel egy sorral hátrébb (vagy előrébb? - attól függ, honnan nézzük) ül, nem beszéltünk még túl sokat kettesben. Az viszont biztos, hogy az ő beszélőkéjével sincs probléma... :o) Aranyos csaj, életvidám.
Aztán ott van Béla, az én Bélám. :o)
Béla szintén nagy arc. Hihetetlen jófej. Azt hiszem, magáért beszél, ha elmondom, hogy milyen riportot csinált.
Szóval gyártott egy lekérdezést, amit naponta kell futtatni. A program először kiírja, hogy "Nyomjá' mán egy gombot!", majd közli veled miközben fut, hogy "Dolgozgatok". Ez tipikus Béla. Béla egyébként rendszeresen szokott futni, a héten például nem volt, mert valami maratonra ment. A futáson kívül a sört is nagyon szereti.
Szeptemberben volt a születésnapja, amit meg is tartottunk. Persze titokban folytak az előkészületek, és mivel magamra vállaltam a szervezést, nem volt kérdéses, hogy Bélának sört kell kapnia. Hát, vettem egy 5 literes hordót. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy csomagoljam be, hogy ne legyen egyértelmű, mi van benne. Végül kitaláltam, hogy valahogy átalakítom "vázának", majd beleteszek egy plüssvirágot.
Na már most az elképzelés jónak tűnt, a megvalósítás viszont nem volt zökkenőmentes. Megkértém Édesanyámat, hogy vegyen A2-es kartont és kék kreppapírt, na meg azt a plüssvirágot, amit kinéztem előzőleg.
A kartonból csináltam egy "tölcsért", majd celluxszal ráerősítettem a hordóra. Ezután következett a "bevonat" legyártása, ami egy horror volt. Nagynehezen rávarázsoltam a papírt a hordóra és a kartonra, de valljuk be, rémesen nézett ki (ha valaki nem tudná, most közlöm, hogy a cellux nem ragad a kreppapíron...).
Édesanyám csak lesett, hogy mi fog ebből kisülni. Hát, elsőre borzalmas volt a látvány, így ki kellett találni valamit. Csináltam egy "palástot", de azzal sem lett jobb a helyzet. Gondoltam, fogok néhány masnit, és majd azokat ráteszem, hogy feldobják az egészet. Ahogy masni után keresgéltem, találtam egy adag húsvéti füvet. Tudjátok, olyan zöld papír izéket. Nagyon megörültem, fogtam, és telenyomkodtam a hézagokat velük. A végén az egész úgy nézett ki, mint egy ceruza, vagy mint egy rakéta, de legalább már nem volt borzalmas. Aztán ugye hadd ne mondjam, hogy Béla egy laza mozdulattal eltávolította az egészet a becses hordóról és még csak le sem fényképeztük előtte, hogy mutogatni tudjuk majd az unokáknak... :o)
Aztán ott van Tomi.
Tomi nem egy hangos típus, néha csodálkozom is, hogy képes minket elviselni. :o)
Egyébként egy nagyon aranyos srác. Ő az, aki a legtöbbet segít, ha elakadok valamiben. Ja, és sokat telefonál. Barátnője rendszeresen szokta hívogatni, és mivel munkahelyi csomaggal bírnak mindketten, ingyenes a hívás. Ezért aztán nem szokták visszafogni magukat. Bár, ahogy eddig tapasztaltam, barátnője többet beszél, mint ő. Mi nők, már csak ilyenek vagyunk... :o)
Annamari.
Annamari a "padtársam". :o) Persze, ez nem azt jelenti, hogy túl szorosan üldögélnénk egymás mellett, mivel az asztalaink kb. másfél méteresek, így nem kell aggódni azom, hogy összeakad a könyökünk...
Annamari nagyon aranyos, nagyon bírom. Mostanában kicsit el volt havazva a munkákkal, de a múltkor azért beiktattunk egy hosszas beszélgetést a konyhában. Nagyon jó meglátásai vannak, meglehetősen reális, ami nekem nagyon jól jön, mert én meg hajlamos vagyok elszállni. Ilyenkor kifejezetten jó, ha valaki lerángat. Egyébként ő is egy nagy túlélő, gondolok ezalatt a pár hónappal ezelőtti forgatásra, de arról majd később írok. Ja, és ő is imádja az édességet, így nem kell egyedül bűnöznöm! :o)
Tamás.
Tamást sokáig nem tudtam hova tenni. Az már az első nap látszott, hogy "nagyagy", de ezen kívül túl sok mindent nem árult el magáról. Tamás az, akinek mindig igaza van. :o) Viccen kívül így van. Minden kérdésre tud valami használható választ adni, nagyon segítőkész és okos... És ezen kívül poénos is. Időnként kissé szótlan és belemerül a munkába. Olyankor még bagózni sem lehet elrángatni, bár arra már rájöttem, hogy ha reggel azt mondom neki, hogy főzök egy kávét, akkor rávehető egy 5 perces kiruccanásra. :o)
Különben is, nem panaszkodhat, mert már megfigyeltem, hogy milyen bögréből issza a kávét (változatosság kedvéért 2 méret van), milyen kávét iszik (rövid vagy hosszú), hány cukrot tesz bele és mennyi tejet, tehát a kávé mindig tökéletes! :o)
Péter.
Ő az én bagzótársam! :o)
Aki ismer, az tudja, hogy mindig "bagzani" megyek, véletlenül sem bagózni, és Péter az, akit a leggyakrabban el tudok rángatni magammal. A mondat a következő szokott lenni: "Peter (ejtsd Pítör :o), megyünk bagz?" Mire ő: "Jó."
Bár a csúcs az volt, amikor egyszer megállt az asztalom előtt és megkérdezte, hogy "Bogi, megyünk izélni?". Persze, rögtön kitört a röhögés a szobában. Bagzás előtt egyébként mindig főzünk egy kólát :o), néha még kávét is, és partizunk a dohányzó szmogjában. Csak az a baj, hogy Péter egy hajcsár. Nem tudom elképzelni, hogy hogy a fenében szívja el a cigit olyan gyorsan, de mindig sokkal előbb végez, mint én, pedig az ő cigijének a füstszűrője még ki is van lyukasztgatva, kvázi a beszívott levegő zöme "kintről" jön, így a cigi nem ég olyan gyorsan. És mégis előbb végez. Valószínűleg jó a tüdőkapacitása... Bár a múltkor épp szóvátette, hogy kár, hogy a tüdőmosást még nem találták fel, mert akkor sokkal egyszerűbb lenne eltávolítani azt a sok kátrányt, ami a cigiből lerakódik. Van benne valami... Lényeg, hogy miután elszívta, rögtön rázendít, hogy "Na, szívjad már!", meg "Menjünk!" Az én fejemben meg egyre nő a vákum... :o)
Péter amúgy egy elvarázsolt lélek. Annyira bele tud temetkezni a munkába, hogy időnként azt sem veszi észre, ha valaki ott áll mellette és beszél hozzá. :o) Ezért aztán, ha megyünk ebédelni, akkor érdemes többször szólni neki, mert nincs rá garancia, hogy az első felszólítás eljutott hozzá is. :o)
Ja, és azt még meg kell említenem, hogy Péter mindig el akar hagyni valahol. Hol az erdőben, hol a susnyásban, hol a kompon...
És fontos, hogy tudjátok azt is, hogy tőle tudtam meg, hogy annak a valószínűsége, hogy az autópálya 20. km-énél tegyen ki, 0, ugyanis a valószínűség pontokban 0. Sőt, most már azt is tudom, hogy a 6 egy tökéletes szám. Ilyen még pl. a 28 azt hiszem. Ugye milyen jó, hogy van Péter? Ki mondta volna el különben ezeket a dolgokat? És ha tudnátok, hogy milyen fontos információkhoz lehet még hozzájutni a dohányzóban... :o)
Botond.
Boti egy kacsa. Vagy, ha nem kacsa, akkor egy kacsa leszármazottja! :o) Halvány lila dunsztom sincs, hogy hány liter folyadékot iszik meg naponta, de valami eszméletlen! A múltkor megtréfáltam. Tudni kell, hogy minden emeleten van konyha, a konyhában pedig üdítőautomata. Minden automatában 4 féle üdítő van, de szinte minden emeleten más az "összeállítás". Nálunk pl. van cola, light cola, gyömbér és sprite. Máshol viszont van fanta és tonic.
Szóval pár hete gondoltam, meglepem. Begyűjtöttem minden üdítőből (kivéve a light colat, mert az borzalmas) egy pohárnyit és egy tálcán beszállítottam neki. Vigyorgott és közölte, úgy érzi, mintha születésnapja lenne. De nem is ezen van a lényeg, hanem azon, hogy kb. fél óra alatt eltüntette az 1 liter üdítőt úgy, hogy előtte az asztalán még volt valami. Teljesen kész!
Egyébként ő a másik főgonosz, aki rendszeresen csúnya dolgokat mond a malacokról. Pedig már mondtam neki, hogy egyszer megkergetem...
És végül, de nem utolsó sorban a főnököm - Balázs.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy igen csak szerencsés vagyok, hogy olyan főnököm van, mint ő. Egy nagyon korrekt ember, aki odafigyel mindenkire, követi, hogy ki mit csinál és mindig tisztában van mindennel. Nem nyaggatja az embert (igaz, nem is nagyon van rá szükség, mindenki dolgozik, mint a güzü). Jó érzés volt, hogy az első időszakban mindig kaptam tőle visszajelzést/elismerést a munkámmal kapcsolatban. Nem csak azt tartotta számon, hogy darabra hány munkát csináltam meg, hanem azt is, hogy milyen típusúakat. Minden héten van egy úgynevezett státusz beszélgetés, amikor az ember kettesben van vele. Olyankor aztán el lehet mondani minden nyűgöt (na nem mintha máskor nem lehetne), de az a heti 1 óra csak az adott emberkére van fenntartva. Legutóbb például azt mondta, hogy meg van velem elégedve, amit nagyon jó érzés volt hallani. Amikor ide kerültem, még a diplomám sem volt a kezemben és hát valljuk be, volt mit tanulnom. Igaz, mindent elkövettem annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban betanuljak, de azért még most is vannak hiányosságaim.
Balázs egyébként nem csak főnökként jó, emberként is nagyszerű. Van egy kislánya, akiről mindig olyan szeretettel beszél, hogy öröm hallani. Az osztálykiránduláson például mutatott róla képeket is. Jó volt látni, hogy annyira szereti a családját és olyan sokat jelentenek neki.
Tisztelem benne azt is, hogy eszméletlenüll kordában tudja tartani az érzéseit. Múltkor például volt egy "kis" konfliktusa valakivel. Láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg, de ennek ellenére hihetetlenül higgadtan beszélt. Én valószínűleg már öltem volna az adott szituációban. Szóval csak jót tudok róla mondani.
MÁS:
Pár sorral feljebb elejtettem egy szót: forgatás.
Hogy mi is volt ez...
Valakik a bankban egyesültek valakikkel (nem kezdem részletezni, nem hiszem, hogy bárkit is különösebben érdekelne), és ennek kapcsán kitalálták, hogy mi lenne, ha néhány főosztály vicces formában bemutatná, hogy mivel is foglalkozik. Ez annyit jelentett, hogy csinálni akartak egy "kisfilmet" és opcionálisan fel lehetett lépni az egyik workshop-on.
A forgatásba belementünk. Egyik reggel el kellett mennünk egy stúdióba, ott készült a forgatás. Az egésznek a 80-as évek hangulatában kellett telnie. Ketten voltunk csajok, Annamari és én. Ahogy odaértünk, rögtön elkaptak minket, és elcipeltek ruhát választani.
Lássuk csak, mit kaptam: tapadós bordó jersey nadrág, extraszűk (olyannyira, hogy beleszorultam, Annamarinak kellett kiszabadítania belőle) zöld flitteres ujjatlan felső, ami ráadásul szúrt, mint a fene, ezüst flitteres bolero, zöldeskék tollboa, nagy lógós ciklámen színű fülbevaló, 2 műanyag karkötő.
Már a ruha sem volt egyszerű, de ezután jött a smink. Valahogy erről elfelejtettek szólni. Meglátott a sminkes, majd nagyot kiáltott: te ki vagy festve!
Nahát, de izgi, valóban. Látott már valaki festék nélkül?
Majd egy laza mozdulattal a kezembe nyomott egy baba popsitörlőt, hogy nosza rajta szedjem le a sminket. Boldog voltam, de mindegy. Utána nekiláttak kifesteni. Volt ott minden. Kaptam műszempillát is, ami maga volt a rémálom, ugyanis húzta a szempilláimat.
Szerencsétlenségünkre a szobában nem volt a falon tükör, így nem láttuk, mit művelnek velünk, de talán jobb is, épp elég megrázó látvány volt a végeredmény. Kaptam egy zöld pacát is a szemem fölé.
De ha ez még nem lett volna elég, következett a fodrász. Tudni kell, hogy alapból hullámos, sőt, tulajdonképpen göndör a hajam és nem győzöm reggelente kivasalni, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy napocska. Ehhez képest mit csináltak? Bevizezték és jó alaposan összenyomkodták, hogy göndör legyen. És ha még ez sem lett volna elég, telefújták hajlakkal és feltupírozták.
A végeredmény... Hogy is fogalmazzak... Talán úgy, hogy ha kiállítottak volna a sarokra, nem kellett volna sokat várnom, hogy megálljon egy kocsi és megkérdezze a sofőr, hogy "Mennyi?"... :o)
Borzalmasan néztem ki. A fiúk egész jól megúszták, kaptak néhány tarka rucit és kész, leszámítva Benőt és Bélát. Benő kapott egy vörösesszőke parókát, Bála pedig egy mélyvöröset, hozzá pedig napszümeveget, de milyet...
Nagyon csinik voltak, még néhány perc, és biztosan beléjük szeretek... :o)
A stúdióban meg dög meleg volt, szóval a felső egyre jobban szúrt. Jaj, és lényeges, hogy valami izét rákentek a számra, amitől csúszott, mint a franc, olyannyira, hogy még a cigit sem tudtam benntartani... A sminkes pedig előtte a lelkemre kötötte, hogy ne nyalogassam, mert különben darabokban fog lejönni. Hurrá! Ott álltam fülig kifestve, és még inni is csak műanyag pohárból tudtam.
Gondolná az ember, hogy itt véget is ért az egész, ugye? Hát nem. Utána jött a mátrixos jelenetünk.
Ehhez át kellett öltözni, de ez volt a kisebbik probléma. Kaptam fekete rucikat, azzal nem is volt nagy baj, de át is kellett sminkelni. Ez annyit jelentett, hogy újabb baba popsitörlő és jött a következő smink. Fekete. Akkora fekete monoklit festettek a szemem köré, hogy öröm volt nézni, majd ismét követte a sminkest a fodrász.
Gondoljatok bele, a fodrász fogott egy hajkefét, és az előtte jó alaposan feltupírozott hajamat elkezdte kifésülni. Azaz csak próbálta kifésülni, gyakorlatilag a kefében maradt a fele, és persze szanaszét állt. Nem gond, megoldották. Egy halom zselé, hajlakk és két hajgumi egész jó munkát végzett. Olyan volt a hajam, hogy elöl, ha hozzányúltam, az egész frufrum mozgott egyben, mint valami sapka...
És ezek után visszamentünk dolgozni, úgy, ahogy voltunk. Kérdeztem a sminkest, hogy nem tudná-e helyrehozni valahogy a képem, mire ő közölte, hogy arra már nincs idő, de azért adott egy újabb baba popsitörlőt, hogy csináljak vele, amit akarok.
Megpróbáltam leszedni a sminket, de az eredmény csak az lett, hogy az a rengeteg fekete csillám, amit rámragasztottak, szétkenődött az egész képemen. Csini voltam. És aznapra meg volt beszélve az egyik tanítványommal, hogy jön órára.
Bevallom, egy órával előbb elkéredzkedtem a főnöktől és hazamentem hajat mosni. Mit szólt volna a srác, ha úgy lát...?
Egyébként a fiúk is megkapták a magukét, ugyanis a mátrixos jelenethez kifestették őket. Inkább nem részletezem, hogy mire hasonlítottak...
Egyébként másnap, amikor ezüst hajú emberkék jöttek velem szemben a folyosón, rájöttem, hogy mi még egész olcsón megúsztuk! :o)
A megpróbáltatásokon túl az is rossz volt, hogy a produkció egy szeptemberi workshopra készült, ezért aztán több, mint egy hónapig azt sem tudtuk, hogy mit alkottak az egészből. Végül is, nem lett olyan vészes, sőt, azt kell, hogy mondjam, kifejezetten viccesre sikerült, bár a mátrixos jelenetünknél úgy nézünk ki, mint a droidok.
De hát végülis mit lehet várni egy rakás moddellezőtől és adatbányásztól... :o)
Mindenesetre ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások, ugyanis novemberben lesz még egy workshop, amin szintén elő kell adnunk valamit... Egyet megfogadtam, bármit hajlandó vagyok felhúzni, bármit hajlandó vagyok előadni, de még egyszer a fejemhez biztosan nem nyúlnak hozzá... Nem szeretnék megkopaszodni és a szempilláimra is igényt tartok! :o)
Mutatok pár képet, de ne tessék ám hangosan röhögni! :o)
Na, megpróbálok kicsit elszakadni a banktól, írok egy kicsit másról. Legyen ez a Pannon.
Tudni kell, hogy eddig a számom Édesanyám nevén volt, akárcsak a sajátja. A befizetendő pénzösszeg minden hónapban együtt érkezett, egy csekken. Pár éve volt egy gyenge próbálkozásunk, miszerint azt kértük, hogy két csekket küldjenek, megbontva.
Meg is adtuk a nevemet, mire következő hónaptól ugyanúgy egybe jött minden, csak épp az én nevemre... Akkor ott feladtuk.
Múlt hónapban ismét kijött egy igen becses számla, amit már csak azért sem értettem, mert munkaidőben nem szoktam telefonálni, tehát ahhoz, hogy egy akkora számlát csináljak, estétől reggelig beszélnem kellett volna alvás nélkül.
Gondoltam, felhívom a Pannont és kérek visszamenőleg egy részletes számlát és akkor egyúttal kérem a számla megbontását is, hátha az elmúlt x évben már képesek eme hatalmas feladat megoldására.
A hölgy, aki felvette, igen kedves volt, de maradjunk annyiban, hogy amilyen kedves volt, legalább annyira tájékozatlan is.
Közölte, hogy
1. visszamenőleg nem lehet részletes számlát kérni,
2. 590 Ft-ba kerül a továbbiakban havonta, ha kérek részletes számlát,
3. nem lehet megbontani a csekket, csak egybe tudják küldeni.
Mivel át akarok térni a banki tarifacsomagra, mindenképp át kell iratnom a számot a saját nevemre, ezért kb. 2 hétre rá ismét felhívtam őket, tudni szerettem volna, hogy át lehet írni úgy a számot, ha van rajta hűségnyilatkozat. Ismét egy hölggyel beszéltem, aki mondta, hogy át lehet írni, de 50000 Ft-ba kerül.
Aztán előkerült valahogy a visszamenőleges részletes számla kérdése és a számlabontás is. A következők derültek ki:
1. lehet kérni visszamenőleg, 1000 Ft-ba kerül,
2. az előre kért részletes számla ingyenes,
3. minden további nélkül meg lehet bontani a számlát.
Éljen-éljen-éljen.
Gondoltam, ha már átíratni nem tudom a számot, legalább külön jön majd minden. Aztán amikor elmeséltem egyik kollégámnak az esetet, azt mondta, hogy tuti biztosan át lehet iratni a nevemre 50000 Ft nélkül is, ha átvállalom a hűséget.
Újabb telefon, és kiderült, hogy valóban így van.
Ekkor elgondolkodtam, hogy vajon milyen emberek üldögélnek a Pannon Call Centerében?
Úr Isten.
Úr Isten, Úr Isten, Úr Isten! Ezt nem hiszem el!
Épp leültem, hogy folytassam a blogot, amikor is csörgött a telefonom. Számkijelzés nélküli hívás volt, amiket köztudottan nem szoktam felvenni, de most kivételt tettem - hiba volt.
Jó néhány hónappal ezelőtt az egyik tőlem származó malac egy idős hölgyhöz került (70 körüli), a származási lapjával együtt.
Akkoriban rengetegszer hívott és már az első beszélgetésünk alkalmával realizálódott bennem, hogy szegénykémnek valószínűleg valami idős kori demenciája van, mert hát finoman fogalmazva kissé zizzentnek tűnt.
Most a beszélgetést úgy kezdte, hogy xy vagyok a ... of Palace Island malacka gazdija. Majd folytatta...
Az, hogy felolvasott minden infót a származási lapról (születési idő, születési súly, alomnagyság, szín, fajta stb.), egy dolog, de beszámolt arról is, hogy a malac neve III. Lord Zénó lett, akinek van egy társa a Sophie hercegnő. Aranyosan mesélte és mivel különösebb programom nem volt, gondoltam, végighallgatom. Megtudtam azt is, hogy Lord Zénó most már 1100 g és nem szeret a lakásban rohangálni, Sophie hercegnőt viszont nagyon szereti. Elmesélte azt is, hogy szoktak - a hölgy szavaival kifejezve - "barlangosdit" játszani, ami annyit jelent, hogy a kanapéra tesz egy takarót, a malacok pedig abban bújkálnak. Ez még mindig nagyon aranyosan hangzott. Utána odahozta a telefonhoz Zénót és "beszéltette". Teljesen el volt ájulva tőle, mondta azt is, hogy nagyon szép és ha gondolom, akkor nyugodtan vigyem ki kiállításra (nem tudom, honnan tud a kiállításokról - lehet, hogy internetezni is szokott???), Lord Zénó rendelkezésre áll.
Megköszöntem a hívást, már épp letettem volna, amikor is a hölgy kijelentette, hogy Lord Zénó nagyon szeret ám úszni is. Úszni??? Mi van?
Hát, képzeljétek, a hölgy rendszeresen szokta őket úsztatni a szó szoros értelmében. Enged vizet a kádba, és beletesz valami teknősbékát, ami állítólag a malacok tutaja. Mint megtudtam, Sophie hercegnő nagyon szeret tutajozni (el tudom képzelni), de Lord Zénó nem, és mindig beugrik a vízbe és "jobban úszik, mint Madár Zoli". Hogy ki az a Madár Zoli, fogalmam sincs, de lehet, hogy ez az én hiányosságom. Kiderült, hogy a malac körbe-körbe szokott úszkálni a kádban, és "látszik rajta, hogy szereti, mert ott a tutaj, visszamehetne rá, de nem megy".
Hát bevallom, azt hittem, leesek a székről. Próbáltam elmagyarázni a hölgynek, hogy a tengerimalac neve nem azért "tengeri", mert szeret úszni, de hajthatatlan volt.
Márpedig az ő malacai szeretnek úszni. Az is kiderült, hogy együtt szokott velük fürdeni. Hát én teljesen kész vagyok. Ha ezt valaki meséli, tuti biztos, hogy azt gondolom, kamu az egész. Most azon gondolkodom, hogy hogy lehetne visszaszerezni azt a szerencsétlen állatot.
De mindentől függetlenül, valaki mondja már el nekem, hogy ez miért pont velem történik meg?
Ami rögtön eszembe jutott, az az, hogy vajon hány ilyen elvetemült ember van, akiről nem is tudok? Hát totál készen vagyok még mindig.
Elképzeltem azt a szerencsétlent amint rója a kádban a köröket.
Utánanézek, hátha lesz valahol úszóbajnokság malacoknak, mert akkor tutira benevezem... :oS
De ha már így a sportnál járunk, akkor most mutatok néhány képet, amiket pár hete kaptam egy gazditól. Bár ezek után már nem is annyira vicces az egész, simán lehetne valós... (A képekre kattintva, azok megjelennek nagyobb méretben.)
Na, most már viszont nincs kedvem többet írni, valami értelmeset is kellene csinálnom még ma... :o)
2008.07.12.
Na, ismét eljött az ideje, hogy firkantsak valamit, mert a honlap statisztikáját elemezgetve riadtan tapasztaltam, hogy csökkent a látogatottság... És hát ezt nem hagyhatom annyiban! :o)
Rögtön kezdem is azzal, hogy 10 perccel ezelőtt (00:17-kor) kaptam egy SMS-t barátnőmtől, aki lelkesen, elsőként, boldog születésnapot kívánt! :o) Nagyon jól esett, mivel általában a nagy nyári láblógatás közepette, mindenki elfelejti. Na nem mintha olyan nagy dolog lenne, de kinek nem esik jól, ha gondolnak rá. Nem tudom, mi van idén, mindenesetre Édesapám is rendkívül lelkes, és megcsinálta a kedvenc tortámat (ribizlikrémes). Pillanatnyilag ott figyel a hűtőben, de sajnos egyelőre nem ehetek belőle. Na majd reggelire! :o)
Na, és akkor térjünk is rá az első témára. De mi is legyen az?
Talán az álláskeresgetés. Bátyám szólt pár hete, hogy a munkahelyén embereket keresnek. Azt mondta, hogy úgy tudja, matematikusi állásokról van szó. Be is adtam egy csodálatos önéletrajzot, majd vártam. És csodák csodájára kedden megszólalt a telefon. Egy kellemes hang volt a vonal túlsó végén, aki közölte, hogy épp az önéletrajzomat tartja a kezében. Jaj Istenem. Rögtön eszembe jutott az a csodálatos fénykép, amit mellékeltem hozzá és kezdtem elsüllyedni. Szerencsére nem tartott sokáig, mert a srác igen pozitív volt. Elmondta röviden, hogy miről is lenne szó, és kérdezte, hogy érdekel-e. Hogy őszinte legyek, nem sok köze van a munkának a matematikához, a programozáshoz annál inkább, de szerencsére pont egy olyan részéhez, amit szerettem csinálni. Mondtam is neki, hogy persze, hogy érdekel! Így ő aztán behívott interjúra másnapra. Mit nekem interjú, gondoltam én, amikor is bátyám felhívott és közölte, hogy akkor most minden programomat mondjam le és menjek haza tanulni, mert hogy teszt is lesz. Teszt? Te jó ég! Tudni kell, hogy ezzel a témakörrel utoljára úgy 3-4 éve foglalkoztam komolyabban és hát volt mit frissíteni. Azért egy előre megbeszélt délutáni találkát megengedtem magamnak (nem pasi ügy :o) ), majd valóban tipliztem haza. Egész éjszaka tanultam, már ameddig el nem aludtam könyvvel a kezemben. Aztán jött a másnap és ismét felmerült a kérdés: Mit vegyek fel? Mivel nem mondhatnám, hogy túl sok alkalmi ruci lógna a szekrényemben, maradt az államvizsgás összeállítás. Bátyám azt mondta, hogy kb. 20-25 perc alatt be lehet érni. Aha, igen. Csak nem egy kb. 10 cm-es sarkú cipellőben... Szedtem én a lábam, amennyire lehetett, de hát a tempóm meg sem közelítette az átlagosat. Azt azért sikerült elérnem, hogy mire hazaértem, görcsben volt mindkét vádlim, és izomláz gyötörte bokáimat. Pedig azért valljuk be, nem nevezhetők gyengének a lábaim. Még látszik valami atletizálós múltamból. A ruháim összhatása valószínűleg megfelelő volt, mivel még odafele az utcán leszólított egy úgy kb. 60 körüli faszi. Óriási. Alig tudtam levakarni magamról, mindenáron be akart tuszkolni a kocsijába. Ha mondjuk egy 20-assal fiatalabb lett volna... :o)
Az interjú másfél órás volt, de bevallom, ott nem is vettem észre, hogy eltelt az idő. A srác azt mondta, hogy néhány napon belül szól, ha mehetek a 2. fordulóra. Mert hát kérem, az ott nem úgy megy ám, hogy csak beszélgetek a főnökkel! Menni kell pszichológiai vizsgálatra és IQ-tesztre is. Aztán képzeljétek, csütörtökön csörgött a telefon és behívtak. Örülök neki, bár őszintén szólva kissé pesszimista vagyok, mert szerintem valami őrült nagy csodának kellene történnie, hogy pont engem vegyenek fel a friss diplomámmal egy ilyen munkára. Ráadásul hazudok is. A diploma még nincs is a kezemben, 1-én lesz a diplomaosztó. Szóval nem fogok a kardomba dőlni, ha nem engem választanak (de természetesen azért reménykedem), ha másra nem is, de annyira jó ez az egész, hogy lássam, milyen egy interjú és milyen egy pszichológiai teszt. A teszt egyébként kedden lesz, és biztatásul azt mondták, hogy olyan 2,5 órára számítsak. Tyű. Vajon hipnotizálni is fognak? :o) Állítólag mindenféle teszt lesz: IQ, összpontosítás, következetesség, problémamegoldás stb. és a végén még beszélgetés is. Basszus, akkor most ki fog derülni, hogy zizzent vagyok és még papírom is lesz róla? :o)
A munka kapcsán pedig Édesanyám (is) ráeszmélt, hogy nagyon nem ártana nekem venni néhány "normális" ruhát, mivel akárhol is fogok dolgozni, ott tuti biztosan ki kell majd öltözni. Így aztán ma (azaz már tegnap) elmentünk kedvenc nagykerünkbe. 4 órát töltöttünk ott, miközben én felpróbáltam vagy 10 nadrágot és 20 felsőt. Szóval most tessék engem békénhagyni mindenféle öltözéssel kapcsolatban, hócipőeffektusom van! :o) De nem panaszkodom, végül kaptunk mindent, most már "csak" egy cipőt kellene venni, lehetőleg olyat, amiben menni is tudok...
Mindenesetre ez a kis vásárlás elvitte a szülinapi GPS-emet... Na jó, nem véglegesen, csak kissé csúszik a dolog. Vagy sokat csúszik? Ki tudja ezt előre...
A GPS-ről pedig rögtön eszembe jutott az én "kicsikocsikám", alias Sydney, mert hát van neve természetesen. Ja, és hímnemű a drága, aki számára nem lenne evidens! :o) Az első kocsim Lilla volt, de hát milyen más nevet lehetett volna adni egy babakék 17 éves Daihatsu Cuore-nak? Az csaj volt a lelkem, de mindenben. Ott kezdődött, hogy a jogsimat aznap hoztam el az önkormányzatról, amikor mentünk Lilláért Érdre. Tudni kell, hogy életemben még sosem vezettem előtte egyedül. Szóval belehajítottak a mélyvízbe. Sosem felejtem el, hogy szakadt rólam a víz, és hogy úgy kb. 5 km megtétele után vettem észre, hogy behúzva maradt a kézifék... :o) Meg hát a kora miatt is, a kocsi nem volt épp a legjobb állapotban. Itt-ott mállott le róla a festék, de ez volt a legkevesebb. A kuplungja maga volt a rémálom. Olyannyira volt vacak, hogy még haza sem értem vele, amikor is szétesett. Mármint a kuplung, így a következő néhány napot a kocsi az udvaron töltötte, míg végül elvitték a szerelők. De aztán csináltak belőle egy szuper kis járgányt, már amennyire lehetett. 850-es motorja volt és mindehhez nyomott kemény 600 kg-t. Csúcssebessége 90 volt lejtőn lefelé :o), de egy biztos: a repülőrajtoknál mindig mi nyertünk. Természetesen előnyünk úgy az első 10 méterig tartott, utána mindenki elnyargalt mellettünk... De hát van ez így.
Na, Sydney elhozatala sem volt ám egyszerű. Az ő kuplungja is hagyott némi kívánnivalót, de a lényeg nem ez volt. Az előző és egyben első tulaj egy kb. 2 méter magas srác volt. Lillácskámban nem voltam én olyanokhoz hozzászokva, hogy ülésmagasság állítás, így hát beültem, előre húztam az ülést, majd próbáltam hazavinni az autót. Sosem felejtem el, amikor a BAH-csomópontnál jobbra kanyarodva az Alkotáson lábujjhegyre álltam (már amennyire lehet egy kocsiban vezetés közben), hogy kilássak az ablakon. Aztán otthon megtaláltam a kis állítókart... :o)
Aztán aznap este elmentem egy próbaútra az egyetemhez. Ismét az Alkotáson "gurultam", amikor is vetettem egy pillantást a sebességmutatóra, és döbbenten tapasztaltam, hogy 80-at mutatott... Na, de kérem, nem kell ezen csodálkozni. Lillácskának 12-es kerekei voltak, amivel ugye minden lyukat megtaláltunk, vagyis 40-el haladva az embernek olyan érzése támadt, hogy 120-szal repeszt. Sydney pedig Úriember volt, halkan suhant végig az úton, nem jelezve, hogy: "Basszus fékezz, mert lemeszel a rendőr!" :o)
Ennek már 4 éve, azóta hűséges kis társam. Imádom. Nem egy olyan kocsi, amivel versenyezni lehet, de megbízható. Bár mostanában gyakran előfordul, hogy elsőre nem akar beindulni, el kellene vinni elektromos szerelőhöz, de kinek van arra ideje, meg kedve... A 4 év alatt egyszer azért sikerült fájdalmat okoznom neki, egészen pontosan akkor, amikor is fényes nappal a Nagyenyed utcában a mellettem haladó faszi úgy döntött, hogy sávot vált - rajtam keresztül. Én meg persze nem díjaztam annyira ezt az ötletet, és hát elég rémisztő volt, ahogy közeledett felém a kocsi balról, így én is húztam jobbra, egészen addig, amíg nem találkoztam az út szélén szabálytalanul parkoló pénzszállító lökhárítójának szélével. Végigszántotta a kocsi jobb oldalát elég rendesen (persze annak a lökhárítójának nem lett semmi baja), és visszacsapódott a visszapillantóm, minek következtében a tükör kirepült és örök búcsút mondott. Végül is örülhetek, 6000 Ft-ból megúsztam az új tükröt és a szerelést, ami kb. 2 percig tartott. A kocsi oldala meg azóta randa. De hát istenem, ez legyen a legnagyobb hibája.
Na, de elkanyarodtam, tulajdonképpen arról akartam írni, hogy ma végre eljutottam odáig, hogy fújassak némi levegőt a kerekekbe. Be kell, hogy valljam, még mindig a téligumik vannak fent. Persze szándékomban áll kicseréltetni őket, csak még nem jutottam el a gumisig. A srác a kúton persze szakadt a röhögéstől, hogy júliusban téligumit cserélni? Erre csak annyit mondtam, hogy ne szóljon semmit, nálunk még áll a karácsonyfa! :o) A vicc az egészben, hogy valóban így van. Mármint természetesen nem itthon áll, hanem egy másik helyen, de áll. És élő fa (volt valamikor, amíg ki nem vágták)! Baromi nagy mázlink van vele, hogy nem potyogtak le a tüskéi. De basszus, most vigyük ki? Július közepén dobjunk ki egy karácsonyfát? Ez azért elég morbid, nem? :o)
Szóval ott tartottunk, hogy kerék. Sikeresen felfújattam őket, végül is nem volt nagyon alacsony a nyomás bennük, csak 1,4... Jaj... Egyébként rám nézve az a szomorú az egészben, hogy most is csak azért fújattam fel, mert kb. egy hete, egyik este repesztettem, amikor is hirtelen satuféket nyomott előttem egy kocsi, én meg kis híján beleszálltam. A fék ugyan fogott, csak épp a kerekek másztak el teljesen, és kis híján a villamossínen találtam magam.
Lehet, nem kellett volna előtte EVO benzint tankolni. Ugyanis az a nagy helyzet, hogy az én drága Sydney-m meglehetősen válogatós, és nem jó ám neki a 95-ös benzin. Illetve lehet, hogy neki jó, de lomha lesz tőle, amitől én meg idegbajt kapok, így aztán lelkecskémet hol 99-es, hol 100-as benzinnel etetem. Ja, és az sem mindegy, hogy hol tankol az ember. Pl. az OMV kúton soha többet nem fogok tankolni, mivel az ottani 100-assal ugyanúgy ment (vagyis nem ment) a kocsi, mint bármelyik 95-össel. Szóval maradtam az én jól bevált MOL kutamnál.
Aztán történt az is, hogy Édesanyám hosszú idő után ma (azaz tegnap) ismét beült a kocsiba. És ájuldozott az ott látottaktól. Valljuk be, igaza volt. Lassan már talán egér család is fog éldegélni belül, mert már vagy ezer éve nem volt kitakarítva, mindenhol forgács, széna és malackaka van. Sőt, a múltkor, amikor mentünk Törökbálintra és vissza kellett állítanom a hátsóülést, találtam két ezer éves kakaóscsigát, és egy rohadt almát is. Ha kipakolom a kocsit, lehet, hogy elő fog kerülni néhány rég keresett (és meg nem talált) dolgom... :o)
Na, ennyit a kocsikról.
Más.
Rég írtam a szőkeségemről, nem igaz? Valljátok be, már nagyon hiányzik! :o)
Hát íme.
Két hete befestettem a hajam ismét. Tudni kell, hogy előtte filóztam, hogy vajon milyen festéket vegyek, ami befogja a hajam tövét kiszőkítés nélkül. Végül az extra világos hamvasszőkét választottam. Gondoltam, az jó lesz. Aha, igen. A hajtöveket valóban remekül befogta, csak épp a többi részéből csinált fehéret. Borzalmasan néztem ki! Osztottam-szoroztam, majd arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, én befestem még egyszer, mert képtelen vagyok olyan fejjel mászkálni. Erre a felismerésre múlt hét kedd hajnalban jutottam. Hova menjen az ember hajnalban festékért. Tescoba! :o) Igen ám, de nagyon utálok egyedül Tescozni, így aztán kellett találnom valakit, aki eljön velem. A választás Vivire esett. Küldtem neki egy SMS-t "Ébren vagyol még?" szöveggel, és mivel a válasz igen pozitív volt: "Csak neked!", gyorsan jól fel is hívtam. Kérdeztem, gyün-e? Kicsit meglepődött, de rábólintott. Így aztán olyan hajnali 2-kor meg is érkeztünk a Tescoba. Természetesen nem bírtam ki, hogy ne nézzek körül a konyhacuccok között, és mit láttak szemeim? Egy hatalmas műanyag tálat. Tudni kell, hogy legutóbb, amikor franciasalátát csináltam, nem fért bele a legyártott mennyiség egy tálba. És azt úgy utálom. Ezért aztán vettem most egy nagyobbat. Valahogy azon a hajnalon az átlagosnál is sokkal zakkantabb voltam, és mivel a tál nem fért bele a kosárba, a fejemre húztam, és megkérdeztem Vivitől, hogy szerinte jól áll-e? Na jó, most bevallom, tudtam, hogy Vivi ettől rosszul lesz, és totál cikinek fogja érezni, amit csinálok, és pont ezért tettem! :o) Bocsi Vivi!
Tudni kell ugyanis, hogy egyszer épp az 1-es villanyoson zötyögtünk valahova, amikor is felfedeztem a Lopedium nevezetű gyógyszer reklámját. Majd felolvastam hangosan Vivinek a reklámszövegben szereplő hasmenés definícióját, amitől Vivi teljesen elfehéredett és szeretett volna helyben elsüllyedni. Pedig én csak olvastam hangosan! :o) Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor szerintem szánalmasan undorító volt az a reklám, és nem igazán értem, hogy miért kell azt ecsetelgetni, hogy mi is az a hasmenés. Van olyan ember, aki nem tudja, vagy mi? Ennél már csak azt a reklámot találom visszataszítóbbnak, amit a múltkor láttam. Ritkán nézek TV-t, és most is mi volt? Bekapcsolom, majd a következő felirat volt látható: 100 nőből tegnap (vagy előző nap, már nem emlékszem pontosan) este 14 szeretkezett, ... , 100 nőből 3 szerelmes másik nőbe, ... , Lactacyd femina. Hát kész! Mindez olyan este 6 körül volt, tehát még javában láthatták a gyerekek is. Tök jó reklám, szerintem még csinálni kellene pár ilyet!
De ha már a reklámoknál tartunk, elmesélem, hogy mekkorákat röhögtünk Andival egyik hajnalban egy buszmegállóban ücsörögve. Hogy hogy kerültünk oda és mit csináltunk pontosan, arról majd később írok.
Lényeg, hogy Andinak kifejezetten tetszik az a reklám, amikor kirepül az utcára egy szakácskönyv. Akkor még elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ez megeshet, de most már úgy gondolom, hogy azon a környéken, ahol a malacaim vannak, semmi sem kizárt, de majd erről is később. Szóval nekem meg azok a reklámok "tetszenek" nagyon, amikor is előhúzzák a kabát alól az 5kg-os mosóporokat, no meg a 2 l-es öblítőket és áztatókat. Ez annyira valóságos, nem igaz? Az ember így sétál az utcán. Jó hogy nem már rögtön egy fazék húslevest ránt elő valaki a kabátja alól, hogy megmutassa pl., hogy a Maggi húsleveskockával milyen finomat főzött. Vagy ott van például a Robokutyos reklám. Lehet, hogy gyenge képességekkel bírok, de én azokat a reklámokat nem értem. Mármint azt értem, hogy mit csinál hülyén Robokuty, de hogy jön ehhez az okos Ford? A Ford nem harap bele a lámpába? Vagy mi?
A másik pedig a helyesírás. Az egyik ismert áruházlánc szlogenje a következő: "Társ a mindennapokban". Ez rendben is van. Egy másiké pedig: "Találkozzunk mindennap". Bocsánat, lehet, hogy én vagyok lemaradva, de nekem anno még úgy tanították, hogy ezt külön kell írni.
És van egy kedvenc kirakat hírdetésem is, az úgy szól, hogy: "Olcsó árak". Hmm... Árulja már el nekem valaki, hogy hogy lehet egy ár olcsó? Mert ha azt írták volna, hogy alacsony, az OK, de olcsó?
Ennyit a reklámokról.
Térjünk vissza a Tescohoz, hiszen onnan indult ez az egész történet. Miután megszabadítottam fejemet a táltól, Vivi sokkal jobban kezdte érezni magát, így folytathattuk a vásárlást. Eljutottunk a hajfestékekig. Nagy nehezen megtaláltam azt, amit kerestem. Napszőke. Bár erősen elgondoltam azon, hogy a nap mióta szőke, de ilyen kis apróságokon már igazán nem akadok ki. Kifele menet még gyorsan vettem két Milka túrórudit, hogy kompenzáljam valamivel Vivit. A pénztárhoz érve a pénztárosnő ránézett Vivire, majd megkérdezte, hogy nem kellene-e már aludnia. Ejj-ejj, de szeretném, ha ezt egyszer tőlem is megkérdezné valaki... :o)
Utána a parkolóban még beszélgettünk egy órát, majd hazaszállítottam Nagysasszonyt.
Néhány napra rá sikerült is befestenem a hajam. Ahogy a fejemen volt a festék, erősen elgondolkodtam azon, hogy biztosan jó ötlet volt-e ez az egész, ugyanis napszőke ide vagy oda, nekem nemes egyszerűséggel narancssárgának hatott a szín. Aztán szerencsére lemosás után már eltűnt az a kis slussz és kijelenthetem, hogy most végre olyan színe van a hajamnak, mint amilyet szerettem volna. Halleluja! Így kb. az 5. festés után...
Azért a festékről ejtenék pár szót, hogy a L'oréal se maradjon ki az ócsárolásból.
Szóval, aki már festett hajat életében, az tudja, hogy a hajfesték dobozok a következőket szokták magukban rejteni:
1.: színelőhívó flakonban (amibe bele kell tenni magát a festéket),
2.: festék (általában puha falú tubusban),
3.: 1 pár kesztyű (ha nem lopták ki belőle)
4.: és általában szokott lenni valamilyen hajvédő, vagy balzsam, néha sampon.
Az elkészítés pedig igen egyszerű, az ember fogja a flakont, lecsavarja a tetejét, belenyomja a festéket, visszatekeri a tetejét, jól felrázza, majd letöri a végét.
Ennél a festéknél azonban akadtak némi hiányosságok. Először is, a flakon nem flakon volt, hanem egy puha falú tubus, tudjátok, olyan, aminek olyan "vágott" a vége, a festék pedig kemény tubusban volt, olyanban, mint amilyenben régen a fogkrémek voltak, vagy pl. amilyenben van a Fenistil gél, vagy a legtöbb krém. És hogy mi a szépséghiba? Tessék belegondolni egy kicsit. A kemény falú tubusokat egy kézzel nem igen lehet maximálisan kiüríteni, tehát két kéz kell hozzá, hogy mindent kinyomjunk belőle. Igen ám, de ha két kéz kell a krém kinyomásához, akkor kell még egy 3. is, amivel megfogjuk a puha falú tubust, amibe mindezt bele kell varázsolni, merthogy az nem áll meg a saját lábán. De kérdem én, kinek van három keze? :o)
Jó-jó, az emberben legyen annyi kreativitás, hogy megoldja ezt a borzasztó problémát, és pl. mint én, a két térde közé kapja a tubust, és azzal tartja. De miért jó ez? Ezen kívül tessék elképzelni azt a szituációt is, amikor az embernek mindkét kezén kesztyű van, ami úszik a hajfestéktől (és persze csúszik), majd ilyen kezekkel kell egy puha falú, nyakló-nyeklő tubusból kipasszírozni a cuccot. Olyan volt, mint egy döglött hal, állandóan kicsúszott a kezemből... A tervező IQ-ja valószínűleg nem haladta meg a 80-at, épp hogy csak nem volt debil... Vagy olyasvalaki tervezte, aki életében nem festett hajat...
Na mindegy, előbb-utóbb csak rájönnek, hogy ez minden, csak nem praktikus.
És most ejtsünk néhány szót a malacokról is.
Két hete vasárnap elköltöztünk a malacokkal. Persze, nem mentünk túl messze, csak két lépcsőháznyira, de ettől függetlenül csak át kellett cipelni mindent. Ketreceket, terráriumokat, polcokat. Persze előtte ki kellett venni belőlük a cocákat, stb. Szóval jó kis meló volt. De nem is ezen van a lényeg.
Mielőtt belefogtunk volna ezen nemes munkába, kiültünk az üzlet elé, hogy elszívjunk egy szál cigit. (Fényes nappal, kb. délután 2 órakor.) Majd egyszer csak egy emeleti ablakból kirepült egy szelet rántott hús, és tőlünk olyan 2 m-re landolt a földön. Nem akartam hinni a szememnek. Egy falat hiányzott belőle, úgyhogy rögtön elkezdtünk azon agyalogni, hogy vajon túl keményre sütötték, vagy épp nyers maradt, hogy ilyen sorsa jutott szerencsétlen. Mindenesetre azért elgondolkodtató, hogy milyen emberek vannak. Amikor elmeséltem a történetet Édesanyámnak, korszakalkotó ötletei támadtak:
1.: Dobjam vissza. Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy nem tudtam, melyik ablakból repült ki, nem követtem a röppályáját.
2.: Kiabáljak fel, és kérdezzem meg, hogy krumpli nincs-e hozzá, meg esetleg egy kis uborkasaláta. Hát, azért ilyenre nem vetemedtem.
Egy biztos, ezen a környéken ez nem meglepő. A múltkor kis híján mosogatóvizet öntöttek a fejemre, kb. 3mp-en múlt a dolog. A legszebb az egészben, hogy amikor néhány napra rá egyik este telefonon meséltem Nikinek a történetet a húst illetően, kirepült az egyik ablakon egy kekszeszacskó. Erre csak egy szó jut az eszembe: primitív...
Ja, a környékről meg csak annyit, hogy III. kerület Óbuda...
És akkor még egy kis malac...
Múlt hét elején meglátogattam Dokibácsit 3 malaccal. Ilyenkor mindig sajnálom az utánam lévőket, mert Dokibácsival fene mód jókat tudunk beszélgetni, és csak úgy röpködnek a negyed órák. Most sem volt ez másképp. Jól elbeszélgettünk mindenféléről, majd egyszer csak rám nézett, csillogtak a szemei és közölte, hogy mutat valamit, amit még nem láttam. Gondoltam, előhoz valami kígyót, gyíkot vagy speckó madarat, de nem. Egy "hagyományos" tengerimalaccal rukkolt elő, az érdekesség pedig az volt benne, hogy be volt kanülálva a hátsó lába. Aki már próbált életében ilyet, az tudja, hogy ez nem semmi. Elmesélte a történetét, hogy amikor behozták nagyon rosszul volt, valószínűleg toxikózisa van. Kérte, hogy ha már ott vagyok, nézzem meg, hogy szerintem mikor fog elleni, meg kifaggatott a toxikózisos malacok elléséről. Aztán szóba került, hogy az a probléma, hogy ő pénteken elutazik egy hétre, az ominózus malac, pedig valaki valakijének a malaca, szóval fontos. Bár, mint megtudtam, nem annyira VIP-s, mint az én malacaim! Hát nem édes? :o) Mondtam neki, hogy jó eséllyel meg fog elleni az említett péntekig, de ha nem, akkor bevállalom, hogy őrzöm. Örült neki. Mondta is, hogy gyártassak névjegykártyát "tengerimalacbába" felirattal. Jót röhögtünk. Persze nem távoztam üres kézzel, szereztem egy újabb röntgenképet vemhes malacról. Így most már kettő is van. Az egyik esetben keverék, másik esetben fajtatiszta malacok láthatók, és nem semmi, hogy ez mennyire látszik a képeken. Jól kivehető a keverék malacok hosszú orra. Hülyéskedtem is, hogy ezentúl ellés előtt elviszem az összes malacot, megröntgenezzük őket, és akkor már születésük előtt fogom tudni, hogy hány golyófejű lesz közöttük! :o)
Másnap este hívott egyik ismerősöm, aki hobby szinten tenyészt, hogy baj van. Elvetélt az egyik malaca. Mondta, hogy ez a vetlélés egyelőre abban nyilvánul meg, hogy vérzik az állat.
Hűha. Aki tapasztalt már ilyet, az tudja, hogy ez elég nagy baj. Megbeszéltük, hogy elhozza. nem akartam rossz körülmények között belefogni semmibe, így a malacot hazahoztam. Érdekes, amíg nálam volt a malac, nem vérzett.
Hajnali 2-ig vártam, aztán úgy döntöttem, hogy megnézem, meg van-e tágulva a méhszáj. És milyen jó, hogy megnéztem, mert rengeteg vér folyt ki belőle. Ilyen esetekben nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a jobb az állatnak, ha várunk, vagy ha beindítjuk az ellést. Ebben az esetben utóbbi tűnt jobb megoldásnak. Megkapta a Calcimuscot és Oxytocint, majd fél 3 magasságában született egy élő!!! kölyök, igaz, csak 52 g-os volt. A kölyök megszületése után egyre katasztrófálisabbá vált a helyzet. Borzasztóan vérzett az anya, de nem jött semmi. Végül összesen 3 oxytocint kapott, mire reggel fél 7-re megszült 3 kölyköt, amik kb. 2 hete lehettek halottak, állagukat nem részletezem. A vér az egyik méhlepényből jött. Ilyen esetben sajnos nagyon kicsi az esélye annak, hogy az anya életben marad, igen valószínű a toxémia, vagyis a vérmérgezés. Szerencsére volt annyi eszem, hogy még este beadtam neki egy antibiotikumot. Az anyának nem lett teje, így a kismalac Vivihez került, mivel neki volt olyan anyája, aki ugyanebben az időben ellett, és csak egy kölyke született. (Elroy lánya, egy gyönyörű vörös-fehér sheltie nőstény.)
A kölyökkel kapcsolatban sem voltam túl optimista, nem volt aktív, meg sem kísérelt szopni (bár amúgy sem lett volna mit). Azonnal elkezdtem az anyát kezelni, glükóz, infúzió, Duphalyte és minden, amit el lehet képzelni. És életben maradt!
Bár hétvégén, amikor megtapogattam, éreztem benne két méhlepénynek tűnő dolgot, így rögtön szóltam a gazdájának, hogy azonnal vigye orvoshoz és nézesse meg. Szerencsére alaptalannak bizonyult az aggodalmam, lehet, hogy csak egy méghmegvastagodást éreztem, mert az ultrahang nem mutatott ki semmit. A gazdi valószínűleg nem szeretett ezért a kis akciómért túlzottan, mert várhatott vagy 3 órát az orvosnál, de erre azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. Meg különben is, más malacával kapcsolatban hadd ne rizikózzak a saját kontómra.
Lényeg a lényeg, a malac most már jól van, és mehet is haza. Lejárt az antibiotikumos kezelés, és majd kicsattan az egészségtől. További jó hír, hogy a kölyke is életben maradt, szépen fejlődik.
Szerencsére ez egy sikertörténet volt mindkét fél részéről, de sajnos nem mindig mondhatjuk el ugyanezt. Célszerű kerülni a nyári elléseket!
És ha már a malacbetegségekről írtam, akkor elmesélek még egy esetet.
Vivi hívott egyik nap, mondta, hogy gond van. Egyik malac szörcsög, másik nem eszik, a harmadik meg megszúrta a szemét szénával. És persze ez a malac egy nagy fontossággal bíró embertől származik. Na kész! Éreztem én a hangján, hogy ugyan a 3 baj közül ez a legenyhébb, de bizonyos okokból kifolyólag talán ez a legfontosabb.
Mondtam neki, megyek hozzá este. Így is történt. Egész korán odaértem, még csak éjfél múlt el egy picit, mindenesetre még csengetnem sem kellett, ugyanis a kocsiból üvöltő zenét Vivi meghallotta bent a házban... Ööö... izé. Hát nem tehetek róla, hogy zenemániás vagyok! :o)
Ahogy beléptem a kapun, rögtön gyilkosságot követtem el, ugyanis kivégeztem egy csigát... :o(
Pedig imádom őket. Én csak léptem egyet a sötétben, majd hallani lehetett egy nagy reccsenést. Nem akartam...
Aztán előkerültek sorra a malacok. Rögtön meg is csodáltam egy szállítódobozt, ugyanis hihetetlen precízitással volt az aljára beragasztva egy kutyapelenkának látszó dolog, ami valljuk be, igen jó ötlet egy hosszúszőrű malac esetén, hiszen nem ragad bele a forgács a szőrébe. Rögtön el is akartam kommunizálni (mármint a szállítót), és Vivi azt mondta, hogy majd értekezünk róla. :o)
Vittem Vivinek antibiotikumot, Duphalyte-ot és szemcseppet fecskendőben (szóval egy kis patikát), és az ominózus szembeteg malacot is gyorsan lekezeltem. Vigyorogtam is egyet magamban, hogy előtte csak egyszer fordult elő olyan, hogy valakinek adtam szemcseppet fecsiben, mindenesetre a két esetben van némi közös... Szóval családban marad! :o)
Na, ezt most sokan biztosan nem értik, de nem is kell. Elég, ha én tudom...
Egyébként ez a coca egy tündér. A kezelés ellenére (vagy épp azért) maximális bizalmat tanúsított felém, nyalogatott, majd kis híján elaludt a kezemben.
Hmm... Apája hibázott, nem mondta meg neki, hogy ha egyszer az életben találkozik velem, akkor jól harapjon belém... :o)
Vivivel fél 3-ig beszélgettünk, pontosabban röhögtünk, mert hát mindig azt tesszük, majd ezek után felhívtam Andit (akivel meg volt beszélve a randi előre), és átvonultam hozzájuk. Szerencsére közel laknak egymáshoz. Andival útrakeltünk, és ismét kedvenc buszmegállónkban kötöttünk ki. Megvitattuk a legfontosabb dolgokat, majd olyan negyed 5 magasságában elindultam hazafelé.
Hát, így telnek a napjaim mostanában. Persze-persze, ne feledkezzünk meg a tanításokról, de arról most nem akarok írni.
Meg főztem is időközben lecsós tarhonyát.
Hmm... Ez most extra jó lett. Édesapám, amikor meglátta a mennyiséget, csak annyit kérdezett, hogy az amerikai hadsereget is meghívtam-e. Végül nem lett igaza, ugyanis a kaja 2 nap alatt elfogyott. Tarhonya viszont maradt. Szeretem a tarhonyát, csak mososgatni ne kellene utána... Halálom, amikor tarhonyákokat :o) kell szedegetni a mosogatóból! :o)
Mára ennyit, most megyek aludni!
2008.06.29.
Na, azt hiszem, itt az ideje egy kicsit alkotni megint. Bár ma már tegnap van, szóval értitek, és megint csak nem gondoltam volna egy órával ezelőtt, hogy írni fogok, most mégis magamhoz tértem. Nálam a fáradtság hullámokban jön...
Először is, ott kezdem, hogy bejelentem, hogy tegnap, azaz pontosabban tegnapelőtt sikeresen megcsináltam az államvizsgát! :o)
Nem semmi, hogy mennyire be voltam tojva előtte, pedig ha tudtam volnam, hogy csak ennyi lesz az egész... Jó-jó, persze ebben benne volt az is, hogy bizonyos emberek szóltak pár szót az érdekemben az illetékeseknek, meg hát természetesen személyes varázsom is szerepet játszott :o), mindenesetre össz-vissz 8 percet voltam bent. És ezalatt az idő alatt, sikerült szereznem egy 4-est és egy 5-öst. Őstehetség vagyok, meg kell hagyni! :o)
Na jó, mielőtt valaki komolyan venne, tudni kell, hogy nem szoktam hasraesni saját magamtól, mitöbb, inkább önbizalomhiányban szenvedek legtöbbször, amit persze igyekszem titkolni, de néha azért fény derül rá...
Jaj, mielőtt folytatnám, feltétlenül tudtára kell adnom a tisztelt Nagyérdeműnek, hogy jelen pillanatban alkohol befolyása alatt állok, így hát tessék nekem elnézni, ha hülyeségeket írogatok. Mert hát történt az, hogy mikor hazajöttem, egy üveg Baileys várt az asztalomon, amit bátyuskámtól kaptam. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a Baileys-t legjobb üvegből inni... Tehát fogalmam sincs, hogy mennyit ittam idáig. :o)
Be kell vallanom azt is, hogy tegnap sem fogtam vissza magam. Lecsúszott egy feles Unicum és 3 feles Chivas Regal... De hát szerintem ez most nem egy megbocsáthatatlan bűn, az ember ugye nem államvizsgázik minden nap... Ráadásul máskor meg egyáltalán nem iszom.
De térjünk vissza az államvizsga elejére.
Hát, aki ismer, az tudja, hogy szinte leszedhetetlen rólam a farmer gatya és az edzőcipő (tudom - antinő vagyok), de hát Istenem, ilyen a stílusom. Most viszont értelemszerűen nem lehetett ilyen ruciban menni, kvázi találnom kellett valami elfogadhatót. A szekrényem mélyéből elővarázsoltam egy nadrágkosztümöt (pontosabban csak a nadrágot) és egy magassarkú fekete cipellőt, majd próbáltam találni hozzájuk valami normális felsőt. Hát, egy egyszínű feketénél jobbat nem találtam. Ezt követően beálltam a tükör elé és megállapítottam, hogy pont úgy nézek ki, mint aki gyászol. De nem baj, végülis egy ilyen jellegű vizsgától nem is állt messze a dolog. :o)
Aztán rájöttem, hogy tök jó, hogy találtam azt a cipőt, csak a bibi az, hogy abban nem tudok vezetni. Így aztán maradt a jól bevált edzőcipő, a másik pedig egy nylonzacskóban kötött ki - vittem magammal. Gyönyörű látványt nyújthattam, amíg lementem a kocsihoz, sőt mitöbb, előtte beugrottam a közértbe is, hogy mindenki megcsodálhassa az összhangot... :o)
De már megint elkanyarodtam.
Térjünk vissza oda, hogy beértem az egyetemre, és felmentem az emeletre. Szerencsémre az államvizsga pont azon a folyosón volt, ahol hőn szeretett tanszékem is honol, így összefutottam kedvenc Tanszékvezetőmmel is. Rossz, hogy mindig csak így nevezem, de továbbra sem áll szándékomban megnevezni. Lényeg, hogy ahogy ránéztem, volt egy olyan érzésem, hogy ő jobban izgul miattam, mint én. Na, ez már nagy szó. :o)
Persze, hagy ne mondjam, utolsó előttinek hívtak be, így aztán még mindig a teremben üldögéltem, amikor ő indult hazafelé. Mondtam neki, hogy majd írok, hogy mi volt. Aztán rá kb. 5 percre megjelent az egyik vizsgáztató tanár, és csak annyit mondott kedvesen, hogy "Na, Boglárka, akkor jöjjön."
Jaj, mindenkit a teljes nevén szólítottak, így már kezdett rázni a hideg. 3-an voltak bent, egyikük egy olyan tanár, akihez 2 féléven át jártam gyakorlatra - miatta nem aggódtam, mindig jó volt a viszonyunk, volt ez a tanár, aki behívott - miatta sem aggódtam annyira, mert sejtettem, hogy kedvencem megemlítette neki, hogy megyek, meg külöben is százezerszer látott már a folyosón, de volt egy 3., egy külsős. Na, az a faszi olyan volt, hogy ránéztem és elment az életkedvem. Meglehetősen zord kinézete volt. Na mindegy.
Jött az első kérdés. Beszélőkémmel nem volt gond, ők meg csak ültek, néztek ki a fejükből, és gyanítom, közben arra gondoltak, hogy fejezzem már be az Istenért, de én nem tettem, csak azért se. :o) Abban bíztam, hogy ha jó sokat beszélek, akkor nem lesz kedvük több kérdést feltenni, mert nem vállalják be, hogy újabb 10 percig jártassam a szám. És tényleg bejött a dolog! :o) Azért a külsős tag még feltett egy kérdést, egészen pontosan azt, hogy hogy kerülnek be a programomba a tengerimalacok. Hehe, természetesen nem voltam képes kihagyni őket, és becsempésztem egy csoport alcsoprotjába őket, ami belekerült a dokumentációba is. Hoztam a formám...
Aztán 8 perc után azt mondták, hogy köszönik. Majd jött az eredményhirdetés, én meg örültem, mint majom a farkának. Szakdolgozat 4-es, program + védés 5-ös, és ugye anno megcsináltam egy igen gusztustalan szigorlatot 9 tantárgyból, amivel kiváltottam az államvizsga tétel részét, és az akkor 4-esre sikerült. Teljesen elégedett vagyok ezzel az eredménnyel, nem számítottam jobbra!
Na, aztán végre kiszabadultam a szobafogságból, és szabadságom örömére zsinórban elszívtam 4 szál cigit, mivel 3/4 2-től 6-ig nem gyújtottam rá. Természetesen bagzás közben végigtelefonáltam a fél világot... És eljutottam arra a pontra is, hogy azon filóztam, mi lenne, ha kedvenc Tanszékvezetőmnek nem írnék, hanem felhívnám. Így is történt.
Meglepődött, mert nem szoktam sűrűn zargatni, de nagyon örült. Tudni kell, hogy egy lánya van, akinek szintén a héten volt az államvizsgája. Amikor mondtam neki, hogy sikerült, csak annyit mondott, hogy "Na, végre mindkét lányom leállamvizsgázott.". Azt hittem, elájulok. Ha ott lett volna, biztosan nyomok egy hatalmas cuppanós puszit a képére, annyira jól esett. Persze, ha valaki ezt csak így olvassa, nem is tűnhet neki olyan nagy számnak, ahhoz ismerni kell az embert is. Szóval lett egy pót Apucim, akit nagyon, de nagyon imádok! Komolyan. Viccet félretéve, nem tudom, hogy szerettem-e valaha valakit ennyire tisztán és szívből! Mindenesetre ő az az ember, akiért bármikor, bármit megtennék. És olyan rossz, hogy nincs róla képem. Azaz van, de egy olyan, ami úgy kb. 20 évvel ezelőtt készült, és hát valljuk be, azóta változott kissé... Na nem baj, majd augusztusban a diplomaosztón jól lefényképeztetem. :o)
Kérdeztem tőle, hogy eljön-e, mire ő közölte, hogy hogy a fenébe ne jönne, amikor évek óta erre vár! Persze, hozzáteszem, ezt nem azért mondta, mert már annyira unja a képem és örülne, ha elhúznék... :o)
A képről jut eszembe. Gyanítom, bátyámat megszállta valami, vagy csak a közelgő elköltözése hoz ki belőle érzelmi kitöréseket és cselekedhetnéket (ez a Baileys is nagyon meglepett), ugyanis közölte, hogy megpróbál benyomni a munkahelyére. Persze, ehhez szükség lesz egy önéletrajzra, az önéletrajzhoz meg egy fényképre. Na, gondoltam, hogy malactakarítás előtt gyártatok Édesapámmal egyet. Pontosabban sokat. Nem is tudom, hány képet csinált, de emberek... Ahogy én kinézek azokon a képeken... Mint egy zombi! :o)
Persze lehet, hogy valójában nem is annyira vészesek, de hát ugye én mindig csak a tükörképemet látom, az pedig nem úgy néz ki! A múltkor egyébként azon röhögtem, hogy az ember mennyire másnak látja magát. Édesanyámmal álltunk ketten a fürdőszobában a tükör előtt, és én akkor láttam meg, hogy ő mit lát magából. Hehe, tök aszimmetrikus volt számomra! :o)
Visszatérve a képekre, alapból utálom, ha fényképeznek. Eleve nem vagyok fotogén, de ilyenkor még ráadásul képes vagyok kényszeresen olyan fejeket is vágni, hogy borzalom! Ugyanakkor örülök, hogy nem mindenki van ezzel így, ugyanis épp a minap találtam egy képet, amit már anno láttam ugyan, de valahogy teljesen elfeledkeztem róla...
Na, de most essen néhány szó a malacokról is, elvégre ez mégis csak egy tenyészet honlapja.
Múlt hétvégén kiállítás volt Pesthidegkúton. Sajnos októberig már több nem lesz, így ezt ki kellett élvezni. Gondoltam, most extra mennyiségű kaját viszek (az elmúlt két kiállításra is vittem), így előző nap nekiálltam franciasalátát gyártani. Tudni kell, hogy az összes általam gyártott közül ez a legidőigényesebb a sok darabolás miatt, de mivel Ildi azt mondta, hogy az ízlett neki a legjobban... Ildiért mindent! :o)
Szóval úgy kb. 4 órás meló után elkészült a saláta. Akkora mennyiséget sikerült gyártanom, hogy egy tálba bele sem fért. De itt még nem ért véget a dolog. Gondoltam, felavatom frissen szerzett gofrisütőmet, és alkotok. Emiatt szombaton fél 4-kor keltem és fél 7-ig gofrit sütöttem. Egészen pontosan 30 db-ot sikerült kisütnöm, és mindössze 3 db-ot hoztam vissza belőle. Mind elfogyott! :o)
Egyszer valaki megkérdezte, hogy miért etetem a népet. Hmm... Most jól elárulom: Pusztán önzésből! :o)
Ugyanis nincs annál jobb érzés, mint amikor azt látom, hogy zabálják az általam készített kaját. Tuti biztos, hogy ha egyszer férjhez megyek, csak és kizárólag olyanhoz fogok menni, aki szereti a főztömet, és ezt nem kell mondania ahhoz, hogy lássam! :o)
Egyszer egyik barátnőm megkérdezte, hogy milyen elvárásaim vannak egy férfival kapcsolatban. Mármint úgy értette, hogy társ szintjén. Naná, hogy elsőként emeltem ki a kaját, de aztán tovább faggatott. Hát, külsőre nincs kritérium. Egyáltalán nem szükséges, hogy valaki jóképű legyen, fenének se hiányzik, hogy állandóan félteni kelljen. Lényeg, hogy nekem tetszen, és ennyi. Egyébként sem lehet levenni a lábamról a külsővel, egyetlen, ami számít, az a kisugárzás. Ha az megvan, akkor már sínen van a dolog. Ezen kívül kiemeltem, hogy fontos, hogy az illetőnek legyen kocsija és tudjon is vezetni (na nem mintha nekem nem lenne, tehát nem a pénzről szól a dolog), ugyanis halálom, amikor azt látom, hogy egy kocsiban egy nő vezet, mellette pedig az anyósülésen egy férfi vihorászik. Basszus! A férfi attól is férfi, hogy egyértelmű, hogy ő vezet. Persze lehetnek kivételek, pl. a hím egyed iszik, és emiatt nem vezethez, de alapból elvárom, hogy ez ne is legyen kérdés. Ezen kívül az is fontos, hogy legyenek saját elképzelései. Legyen annyira intelligens, hogy lehessen vele vitatkozni, a szó jó értelmében, vagyis legyen saját véleménye, ami mellett kiáll. Ugyanakkor az is fontos, hogy hallgasson meg, és gondolkodjon el azon, amit pl. én mondok. De ne hagyjon rám mindent, mert attól megőrülök. Ki nem állhatom a bojtos papucsokat. :o) És fontos az is, hogy mielőtt beszélne, gondolja végig, mit akar mondani és hogyan, mert rosszul viselem, ha megbántanak. Ja, és egy nagyon fontos dolog: tudja, hogy mit akar és azt fejezze is ki!
De hogy a fenébe jutottam el ehhez a témához?
Biztos ez is a pia miatt van... :o)
Ja, tudom már, a kaja és a zabálás kapcsán.
Szóval ott tartottunk, hogy kiállítás.
A nap egy részét gofrik kenegetésével töltöttem, mert még az elején elkövettem azt a hibát, hogy pár embernek felajánlottam, hogy megcsinálom. Utána már persze mindenki azt akarta, hogy én csináljam! :o)
Sajnos nem volt túl sok malac benevezve, de szégyenszemre még azt a keveset se néztem végig, akik ott voltak. Aztán a Best in Show-n megláttam egy kis aranyaguti texelt, és végem volt. Ha már láttatok gyönyörű malacbabát... 6 hetes volt, és egy álom! Először halvány lila dunsztom sem volt, hogy kié lehet a malac, de aztán kiderült. Érdekes, a tenyésztője nem erről a színről híres, de mindentől függetlenül a malackába nem lehetett belekötni. Nem is tudom, hogy tegyek-e fel róla képet, elvégre az ember a saját tenyészetének honlapján általában a saját malacait szokta isteníteni, de most azt hiszem, kivételt teszek. Ez a malac megérdemli. ITT meg is lehet nézni.
Egyébként úgy hívják, hogy Kenzo at Brentwood Hotel. A neve is tetszik... :o)
Jaj, majdnem elfelejtettem elmesélni, hogy választ kaptam egy igen fontos kérdésre. Sokszor volt, hogy gondolkodtam egy-egy kölyköt nézve, hogy hogy a fenébe születhetett két gyönyörű malactól olyan. És most megkaptam rá a választ!
Szóval, ilyenkor az történik, hogy ezek a kölykök a típus elszívó tetvek áldozatául esnek, és emiatt nem lesznek olyan minőségűek, mint amilyeneket szeretnénk! Hát ez az oka! :o)
Most már csak az ellenszert kell megtalálni...
Erről jut eszembe, hogy most épp szenvedek. Szenvedek attól, hogy nem tudom eldönteni, hogy két malacka közül melyiket szeressem. Tiszta ciki...
Egészen pontosan az a nagy helyzet, hogy született két tarka teddy hím, akik közül az egyiket szeretném megtartani, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyiket. Most már ott tartok, hogy minden nap kiveszem őket, és abban bízok, hogy előbb-utóbb valamelyiket talán megtámadják az imént említett tevek és onnantól kezdve egyszerű lesz a dolog. :o) De sajnos nem jönnek. Így most nem tudom, mi lesz. Még sosem voltam ilyen helyzetben. Mindig tudtam dönteni, de most egyszerűen nem megy. Persze, ha nőstényekről lenne szó, nem is csinálnék belőle nagy problémát, maradna mindkettő, de két hím egy alomból... Az ugye butaság lenne. Szóval előbb-utóbb döntenem kell... Lehet, hogy beteszem őket egy dobozba, becsukom a szemem és találomra kiveszem az egyiket! :o)
Na jó, most viszont egy sorral sem írok többet, mert már ott tartok, hogy képtelen vagyok ülni a széken. Megyek kijózanodó alvásra! :o)
2008.06.16-17.
Na, már megint rám tört az írogathatnék, így nem fogom vissza magam.
Az elmúlt néhány napban annyi minden történt, hogy csak győzzem leírni! :o)
Először is, mesélek a tegnapról, mert hát valljuk be, az nem volt egy egyszerű nap.
Ott kezdődött, hogy előző este megbeszéltük Nikivel, hogy olyan dél körül jön, és hozza nekem a 3 cocát, amikre szemet vetettem előzőleg. Örültem is neki, mármint annak, hogy csak délre jön, mert gondoltam, így lesz időm aludni. Fél 11 magasságában bekapcsoltam a telefont, és mi történt? 5 perc múlva csengett. Amikor láttam, hogy Niki hív, első gondolatom az volt, hogy biztos már megint lemondja és nem jön... De tévedtem. Nagyon is jött!
Olyannyira jött, hogy közölte, hogy akkor ő most indul az Örsről hozzám. Ááááá!!! Én meg még persze nem zuhanyoztam, nem reggeliztem és nem csináltam semmit. Mint az őrült nekiláttam teendőimnek, de végül a reggelizés csak elmaradt. Sebaj, legalább Niki vigyáz az alakomra. :o)
Miután becipeltük a cocákat, már kezdtem volna kinyitni a dobozokat, amikor is Niki halkan megjegyezte, hogy lehet, hogy Eliška vemhes. Végül csak belenéztem abba a dobozba, és mit láttam? Egy hatalmas lepényhalat szétterülve. Na igen, lehet, hogy vemhes...
Olyannyira lehet, hogy úgy kb. 11 nap múlva fog elleni! :o)
Még mielőtt valaki rosszakat feltételezne Nikiről, közölnöm kell, hogy ő pontosan tudta, hogy a malac vemhes, csak nekem felejtette el ezt megemlíteni előtte, és ezzel a "lehet"-tel próbálta felvezetni a dolgot! :o)
Eliškával együtt egyébként jött az egyik lánya is, Zora. Niki pedig mondta, hogy tegyem őket össze, mert eddig is együtt voltak és majd milyen jó lesz nekik. Na igen, tegyem őket össze. Ezzel csak egy bibi volt, mégpedig az, hogy a frissen érkezett malacokat én mindig karanténozom 2 hétig, de az erre a célra kijelölt terrárium nem lett volna elég nagy kettőjüknek. Mivel a karanténhoz ragaszkodtam, ezért aztán fogtam az egyik ládát és kicipeltem bentről, hogy akkor majd a kinti helyiségben jól ellesznek. Aztán egyszer csak odanézek és mit látok? Zora a polcon üldögél. Nem tudom, hogy melyikünk volt jobban megijedve, ő vagy én, mindenesetre egy jól irányzott ugrással ott teremtem és nyakon csíptem a kis szökőst. Ennyit arról, hogy majd együtt lesznek. Fogtam a malacot és betettem egy olyan terráriumba, aminek van teteje. Egyébként már megfigyeltem, hogy a Nikitől származó malacok mindegyike hiperaktív. Gyanítom, van benne némi szándékosság Niki részéről, és azok a malacok, akik nem így viselkednek, büntibe kerülnek nála! :o)
Aztán Niki elviharzott. Persze, mielőtt ezt tette volna, már megint kicipeltetett velem két akváriumot, amiket most már rutinosan pakoltam be a Suzukiba. :o)
Lehet, hogy ez a kezdés adta meg a löketet a nap többi részéhez, mert valahogy átlagon felül hülye voltam aznap. Csak, hogy legyen min szörnyülködni, leírom, mi történt takarítás alatt.
Az egyik szemeteszsákot olyan ügyesen megpakoltam dzsuvával, hogy a végén nem tudtam becsomózni. Gondoltam, rátérdelek és majd jól összepréselem. Tudni kell, hogy takarítás közben (is) mindig üvölt a zene. Épp valami nagyon jó szám szólt, amikor is rátérdeltem arra a zsákra, majd elkezdtem rajta hintázni, csak hogy jobban préselődjön. A végén úgy belejöttem a hintázásba (és persze az éneklésbe, mert hát az nélkülözhetetlen), hogy a következő pillanatban arra eszméltem, hogy fejjel benne vagyok a szénabálában...
Igen, ne röhögjetek! Felborult a zsák velem együtt, és nyakig eltűntem a szénában. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy meddig tartott, amíg kiszedegettem a szálakat a hajamból, közben meg persze szakadtam a röhögéstől. :o) Erre is csak én vagyok képes szerintem. De ezzel még nem ért véget!
Aki már járt nálam mostanában, láthatta, hogy milyen magasan van a legfelső ketrec. Takarításkor átkozom is magam rendesen, hogy minek kellett annyi desznyó, mert hát annak a ketrecnek a leemelése nem egy egyszerű dolog. Előtte persze mindig kiveszem belőle a cocákat, mert velük együtt biztosan nem bírnám el. Igen ám, de most, hogy meleg van, a malacok többet isznak, így aztán többet is pisilnek, minek következtében a használt alom kicsit nehezebb a megszokottnál. Ezt nem vettem figyelembe. Eredmény persze az lett, hogy a ketrec ráesett a fejemre, pont a lábával, és most egy akkora, de akkora púp van a fejemen, hogy nem igaz!
Konklúzió: Életveszélyes a malactakarítás... :o)
Na tessék, kész vagyok. Jelzem, éjfél elmúlt és az előbb kaptam egy SMS-t az egyik tanártól az egyetemről. Hozzáteszem, hogy az illető nem potenciális férfiáldozat, szóval nem kell az egész dolog mögé többet gondolni, mint ami. :o) Régen sokat beszélgettünk, de mivel most már igen ritkán járok be, meglehetősen elszakadtunk. Kb. 2 éve beszéltem vele utoljára. Mindenesetre ő időről-időre szokott küldeni SMS-eket (mindig jó későn), amik rendszerint arról szólnak, hogy nagyon rég találkoztunk és nem ártana már egyszer összefutni. Ilyenkor mindig szoktam válaszolni, amire utána sosincs reakció. Most fogtam magam és felhívtam, erre ő meg nem vette fel. Küldtem SMS-t, arra sem válaszolt. Akkor most már csak egyetlen kérdésem van: Mi a fenéért írogat? Könyörgöm, döntse már el, hogy akkor most akar találkozni vagy sem? Ha nem, akkor ne írjon. Ha meg igen, akkor fogja már meg azt a telefont és hívjon fel, vagy a minimum, hogy vegye fel, ha hívom!
Most nem igazán értem, hogy ebben mi a ciki?!
Különben sem szoktam férfiakat vacsorázni...
Na mindegy, most ismét írtam neki, úgy látszik, csak SMS-eket szeret olvasgatni. :o)
Istenem, létezik olyan férfi, aki tudja, hogy mit akar?
És ha már így előjött az egyetem, akkor mesélek még egy kicsit.
Ha minden jól megy, akkor 27-én fogok államvizsgázni.
Persze már előre sajnálom magam emiatt! :o)
Mindegy, a lényeg, hogy 13-a volt az utolsó nap, hogy leadhattam a diplomamunkám. És hát nem én lettem volna, ha ezt nem az utolsó pillanatra hagyom. Kedden mentem be a témavezetőmhöz, hogy odaadjam neki a dokumentáció egy részét olvasásra, és csütörtökön mentem bemutatni magát, a programot. Fel voltam készülve, hogy ki fog akadni rajtam, de szerencsére nem így történt. Nagyon jófej a nő! (Ez igen ritka ezen az egyetemen...)
Kedden történt az, hogy várnom kellett rá. A szobája az ex oktatási dékánhelyettes szobája mellett van, akivel igen jó viszonyban voltam/vagyok. Az ajtó nyitva volt és hallottam, hogy valakivel beszélget, aki kivételesen egy hímnemű egyed volt. :o) (Nagy nőcsábász!)
Megálltam az ajtóban és vártam. Tudni kell, hogy még nem látott szőkén. Ő meg csak ült, elhallgatott, elkezdett vigyorogni, majd megkérdezte, hogy ismerjük-e egymást. Nem állt szándékomba bemenni hozzá, de még mielőtt bármit is mondhattam, vagy csinálhattam volna, közölte, hogy álljak meg (álltam) és egy lépéssel se menjek közelebb, mert ilyen távolságból nagyon jól nézek ki, és nem akarja látni a szarkalábaimat... :o)
Na kösz! Mindenesetre abban a pillanatban beugrott, hogy vészesen közeleg a születésnapom. Ismét eltelt egy év... Úgy repülnek az évek, hogy ha nem vigyázok, egyszer csak arra eszmélek majd, hogy mély ráncok vannak az arcomon és ősz a hajam. :o(
De visszatérve az ex dékánhelyettesre, neki ez egy elnézendő beszólás volt, mert ez kispiskóta volt ahhoz, amit időnként megeresztett! :o) Mindegy, ő már csak ilyen. Azért jól megbeszéltük, hogy államvizsga után majd összefutunk egyetemen kívül, és jól kibeszéljük a nyavalyáinkat. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy régen ő olyan "barátnő" szerű volt számomra! Jaj, csak el ne olvassa egyszer ezt a blogot, mert biztosan kitér a hitéből. :o)
De ezzel még mindig nem értek véget az egyetemi történések.
Csütörtökön elmentem a TO-ra, mondván, hogy lezáratom magam. A srác még csak pár hónapja dolgozik ott, én pedig eddig csak kétszer voltam nála, és akkor sem túl nagy dolgokkal. Amikor odaértem, még voltak előttem, így álldogáltam az ajtóban. A srác egy idő után rám nézett, majd közölte sejtelmes vigyorral, hogy rosszat sejt. Na, aztán elhadartam neki, hogy mi célból vagyok ott, és mondtam, hogy az indexem ki sem vettem, így azt ott kell keresni. Erre felállt, és elindult a polc felé. Közben mondtam, hogy hogy hívnak, mire ő közölte, hogy tudja. Tudja??? Honnan tudja? Első gondolatom az volt, hogy Te Jóisten, mit mondhattam én neki előtte, hogy ilyen mély benyomást tettem rá. :o) Persze mindehhez hozzáteszem, hogy nem úgy kell elképzelni a szitut, hogy 20-an vagyunk progmatosok és olyan könnyű lenne mindenkire emlékezni...
Na mindegy. Aztán végül csinált nekem egy kis melót. Elém tette az indexemet, adott egy ceruzát és közölte, hogy akkor most jelöljem be a speciket, hogy azt már ne neki kelljen megkeresnie. Aztán, ha már olyan jól elbeszélgettünk, rákérdeztem a nyelvvizsgámra, pontosabban arra, hogy bekerült-e már az ETR-be. Na nem mintha én ezt nem tudtam volna megnézni, de nem volt kedvem hozzá. Meg gondoltam, ő is csináljon már valamit. :o) Vicces, mert a nyelvvizsga ugyan bekerült, csak éppen típusra azt írták be, hogy ismeretlen. Hehe. Kvázi most kereshetem meg a nyelvvizsgát, amiről dunsztom sincs, hogy hol van, fénymásolhatom le, és vihetem be a TO-ra, mert ugye anélkül nincs diploma.
Éljen az ELTE!!!
Na jó, nem szidom annyira, mert nagyon szép emlékek is kötnek hozzá.
Valószínűleg én valami elcseszett lélek vagyok, mert eddig a legtöbb ember, akivel beszéltem, úgy emlékezett vissza az egyetemi éveire, hogy ilyen meg olyan jó volt, mert buliztak össze-vissza, stb. Én meg mit mondok? Olyan szépek voltak ezek az évek, mert megismertem néhány olyan tanárt, akik megváltoztatták a gondolkodásomat és pozitív irányba tereltek. Értem ezalatt azt, hogy emberileg. Na erre tessék gombot varrni! :o)
Na jó, kicsit részletezem.
Van egy tanszék, ahova a mai napig mindig visszajárok. Nem nevezem meg, mert sok elvetemült ELTE-s van, aki malacos honlapokat olvas, és nem kell mindenkinek tudnia, hogy kikről is van szó. Szóval ezen a tanszéken a pályafutásom úgy kezdődött, hogy véletlenszerűen beosztottak minket első félévben egy tantárgyból bizonyos gyakvezetőkhöz. Akihez én kerültem, az maga volt a főnyeremény. Nem csak nagyon jól tudott tanítani, de borzasztóan emberséges volt. Az első pillanattól kedveltem. Aztán persze nem én lettem volna, ha nem nyögöm be egyszer neki egy zh javítása során, hogy az szőrszálhasogatás, amit csinál. Persze ezt nem rosszindulatúan mondtam, mindenesetre felfigyelt, és azon a gyakon piszkálódott is rendesen, persze viccesen. Aztán már nem is emlékszem pontosan, hogy hogy kerültünk egyre jobban viszonyba, mindenesetre nem egyszer fordult elő, hogy együtt bagóztunk a szobájában. Azt hiszem, ez magáért beszél. :o)
Azóta ez az ember kiemelkedő szerepet tölt be az életemben. Már rég túlnőtt a kapcsolatunk a tanár-diák mókán, nem egyszer találkoztunk egyetemen kívül és beszélgettünk órákat. Tisztelem őt, becsülöm és nagyon szeretem. Én csak kaptam tőle.
Szintén kiemelkedő szereppel bír a tanszékvezető. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nála korrektebb emberrel még sosem találkoztam. Pályafutásunk kissé döcögősen kezdődött. Tudni kell róla, hogy anno ő a Kar rémeként volt "nyilvántartva" a hallgatók között. Mindenkitől, kivétel nélkül azt hallottam, hogy ilyen, meg olyan, és mivel olyan sokan mondták, nem gondoltam, hogy ezt meg kellene kérdőjeleznem. Utólag visszagondolva, azok az emberek, akik ilyenek mondtak róla, abszolút nem ismerték és nagy valószínűséggel ők is csak a szóbeszéd alapján nyilatkoztak. Mindenesetre én hülye fejjel elhittem mindent, egészen addig, amíg az ellenkezőjét nem tapasztaltam. 14-en dolgoztak a tanszéken, közülük szinte mindenkivel vagy jó vagy nagyon jó kapcsolatban voltam, csak a tanszékvezető volt az, akit kicsit kerültem. Utólag visszagondolva, ez biztos nagyon rosszul esett neki, de hát bennem ugye előítéletek voltak. Aztán történt az, hogy az egyik kis túlbuzgó tanársegéd 3 ízben kavart be nekem, és próbált összeugrasztani vele. Persze én meg nem arról vagyok híres, hogy ezt hagyom, így valahányszor történt valami, én megkerestem, és tisztáztam vele a dolgot. Így jutottam el odáig, hogy rádöbbentem, hogy ez az ember abszolút nem olyan, mint amilyennek mondják. Idő kellett hozzá ugyan, de felnyíltak a szemeim. Utólag rettenetesen szégyellem magam, amiért ítélkeztem. Mindenesetre azóta nagyon-nagyon jó viszonyban vagyok vele, és remélem, hogy nem hangzik nagyképűen, de nagyon boldog is vagyok, hogy méltónak talált a barátságára. Azt hiszem, ezt nem mondhatja el túl sok hallgató. Bár, hogy őszinte legyek, nem is kezelt sosem hallgatóként, vagy legalábbis nem negatív értelemben.
Rengeteget kaptam tőle! Tanulmányi segítségen kívül rengeteg szeretetet és elismerést. Ő az, aki ismer. Látott már ilyennek és olyannak is. Azt hiszem, elég jól tisztában vagyok a hibáimmal, egyik legnagyobb hibám talán az, hogy hirtelen el tud durranni az agyam, és olyankor aztán füstölgök rendesen. Persze, ez amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik, de ez akkor sem jó. Mindenesetre ő már megtapasztalta ezt is, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Én csak azt érzem, hogy valahányszor megyek hozzá, szeretettel fogad. És nem csak ő, a felesége is. Amikor először találkoztam a feleségével és bemutatkoztam, csak annyit mondott, hogy örül, hogy megismert, mert már annyi mindent hallott rólam. Nevetve mondtam neki, hogy remélem, jót is hallott. Mire azt mondta, hogy csak azt. És nincs is alapom megkérdőjelezni a hitelességét. Azt hiszem, hogy magáért beszél az is, hogy eljöttek a legutóbbi malackiállításra. Persze, mivel mindenre nyitott, biztosan nem untatta a dolog, de hát valljuk be, meglett volna a malacok nélkül is. Tudom, hogy azért jöttek el, mert tudta, hogy számomra ez fontos. És igen, ő ilyen. Figyel az emberekre, és törődik velük. Amióta ő a tanszékvezető, azóta ott is más a hangulat. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy rá fel lehet nézni. És ami még szintén fontos, hogy bár egy iszonyatosan nagy agy, és minden oka meglehetne a nagyképűségre, sosem volt az. Csak jót tudok róla mondani.
És végül, de nem utolsó sorban még valaki, aki nagyon mély nyomokat hagyott bennem.
Másodévben lett egy új tantárgyunk és vele együtt egy új tanár is. Nem tudtam róla semmit, nem voltak hírek a felsőbb évesektől, így amikor választanom kellett, hogy kihez megyek gyakorlatra, őt választottam. Ő volt az az ember, akinél a legeslegelső pillanatban azt éreztem, hogy meg kell ismernem. Borzasztóan zárkózott volt, de hihetetlen jófej, humoros. Dőltünk a röhögéstől az előadásain. Szívvel-lélekkel csinálta a munkáját és szerette a hallgatókat. Levett a lábamról, ezt be kell vallanom. Megindult a "hadjárat". Nem tudom miért, de tényleg meg akartam ismerni. És ugyan sok munkával, de sikerült is. Rengeteget beszélgettünk, leveleztünk és a végén nagyon jó viszonyba kerültünk. Imádtam őt, és azt éreztem, hogy ez viszont is így van. Már most szólok, hogy ezt senki ne értse félre. Soha nem volt köztünk semmi, még csak egy félreérthető mozdulat sem. Kicsit talán olyan volt, mint az apám, bár ez is egy rossz hasonlat, mert apámmal nem beszéltem meg a zűrös dolgaimat, vele viszont igen. Amiben csak tudott, segített. Kulcsot adott a szobájához, hogy ha bármikor kellene számítógép, akkor csak menjek és használjam, és azt is mondta, hogy a vizsgaidőszakokban is nyugodtan menjek be és tanuljak ott. Szó szerint beköltöztem hozzá, ott voltak a cuccaim: papucs, tréninggatya, teafőző stb. Időnként már kellemetlenül is éreztem magam, mert volt olyan, hogy ő jött be, én meg ott tanultam, és még ő kért elnézést a zavarásért. Abszurdnak tartottam ezt a helyzetet. Persze amiben csak tudtam, segítettem neki én is, szerkesztettem a honlapját, megszerveztem a szigorlatot, amit neki kellett volna, és írtam neki egy több, mint 100 oldalas jegyzetet TEX-ben. De ez a kapcsolat nem a szívességekről szólt. Rengeteget tanultam tőle emberileg. Talán tőle tanultam azt is, hogy sokszor nincs jobb megoldás az őszinteségnél, nincs jobb annál, hogy az ember felvállalja magát még akkor is, ha azt a másik fél nem értékeli és nem becsüli. Mert az embernek nem az a legfontosabb, hogy megfeleljen másoknak, hanem az, hogy tükörbe tudjon nézni, hogy a lelkét ne nyomják nehéz dolgok. Talán ezért is van az, hogy azóta nagyon érzékenyen érint, ha valaki megkérdőjelezi az őszinteségemet. Hiszen számomra ezek az alapelvek. Általában szókimondó vagyok, amit nem mindenki visel könnyen. És ha valamit csinálok, ha valamit érzek, akkor azt vállalom mindenki előtt.
Sajnos ennek a barátságnak vége kellett, hogy legyen, rajtunk kívülálló okokból. Erről nem szeretnék írni, mert őrülten fáj még mindig az egész, pedig évek teltek el azóta.
Ő már sajnos nincs közöttünk.
A mai napig bánt a lelkiismeret, hogy soha nem mondtam meg neki szemtől-szembe, hogy mennyire szerettem, hogy mennyire fontos volt nekem és hogy milyen jó embernek tartottam, és erre már nem is lesz lehetőségem. Persze biztosan érezte, de az nem ugyanaz, mint amikor valaki megmondja.
És mi maradt belőle? Néhány e-mail, egy pár SMS és egy kis cetli, amit nőnapra kaptam tőle egy csoki kíséretében. És persze az emlékek...
A legborzasztóbb az, hogy óriásit hibáztam. Ugyanis mielőtt ez a borzasztó dolog történt volna, elutazott külföldre, nagyon-nagyon messze, egy olyan országba, ahol nagyon rossz élet volt. Elment tanítani egy egyetemre, ahol egy szobában 3-an voltak egy számítógépre. Emiatt nagyon ritkán tudott csak írni. Volt, hogy én írtam neki több mailt, de nem jött rá válasz jó ideig, amin pedig jól besértődtem. Illetve nem is besértődtem, csak nagyon rosszul esett. Eleve nagyon hiányzott, és rosszul éltem meg, hogy nem tudtam róla semmit. Távollétével elvesztettem az egyetlen biztos pontot az életemben. Aztán amikor írt, volt, hogy szándékosan nem válaszoltam jó sokáig. Dacból. Ő pedig egy nagyon visszahúzódó ember volt, és nem akart untatni vagy ilyesmi, betudta az egészet annak, hogy én élem a kis életem, amiben számára már nincs hely. Én meg hagytam, hogy ezt higgye... Pedig ez nem így volt, abszolút nem így. Nem tudom, hogy másképp történtek volna-e a dolgok, ha én nem viselkedek olyan gyerekesen, de ezt már sosem fogom megtudni. Annyira, de annyira megbántam, amit tettem, hogy el sem tudom mondani. Sosem fogom Őt elfelejteni, ez biztos. Egy dolog viszont belém vésődött. Soha, de soha nem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy dacból eltávolodjak egy olyan embertől, aki számomra fontos. Soha nem fog előfordulni, hogy ne figyeljek oda arra, aki iránt így, vagy hasonlóképpen érzek, mert úgy gondolom, hogy nagyon ritka az, hogy az emberben egy ilyen erős érzés alakuljon ki valaki iránt. És ha kialakult, akkor annak oka van. És nem szabad hagyni, hogy elveszítsük az illetőt, történjen bármilyen hülyeség is.
Ahogy most írom ezeket a sorokat, belém is vág a jelen, egészen pontosan az, hogy épp egy ilyen szituációban vagyok valakivel.
Így, ha olvassa esetleg a blogot, ami ugyan nem túl valószínű, de történhetnek még csodák, csak annyit mondhatok Neki, hogy tudom, hogy hibáztam anno, bár nem szándékosan bántottam meg, amiért a mai napig nem győzök bocsánatot kérni. De akárhogy is viszonyul hozzám, gondolhat rólam bármit, általánosíthat és gyűlölhet; mindamellett, hogy borzasztóan fáj, hogy másmilyennek gondol, mint amilyen valójában vagyok, sosem fogom figyelmen kívül hagyni, egyszerűen képtelen vagyok rá, mert az az ember, akit megismertem személyében anno, fontos volt számomra és fontos most is...
Na, azt hiszem, hogy most itt az ideje valami vidámabb témáról írni, mert ahogy visszaolvasom a szöveget, teljes letargiába estem.
Az elmúlt néhány napban rengeteg pozitív dolog ért emberek részéről.
Elsőként megemlítem a diplomamunkám körüli hercehurcát. Tudni kell, hogy bizonyos formális követelményei vannak ennek. Színes oldalak, kemény borítás, gravírozás stb.
Beszéltem Ildivel, kérdeztem, hogy mennyibe kerülnek ezek a dolgok a Copy General-nál, és főleg az izgatott, hogy ha én mondjuk csütörtök délután leadom, elkészül-e péntek délelőttre. Ildi rögtön mondta, hogy segít. Felhívta az egyik üzletet, ahol beszélt a műszakvezetővel és megkérdezte tőle, hogy nem lehetne-e valahogy csökkenteni a költségeket. Az eredmény az lett, hogy a srác teljes egészében megcsinálta az egészet 0, azaz nulla forintért. Én ezt először fel sem fogtam, így amikor kiléptem az üzletből, első dolgom az volt, hogy felhívtam Ildit és megkérdeztem, hogy akkor most mi van? Egyszerűen hihetetlen volt számomra az egész. Egyrészt nagyon hálás voltam Ildinek, hogy önzetlenül segített, másrészt kiakasztott a srác, pozitív értelemben. Mert végiggondoltam, hogy én az ő szemében egy senki vagyok, és ennek ellenére saját költségén megcsinálta nekem az egészet. Hálás vagyok neki, és nem az anyagi megtakarításért (ami mondjuk szintén nem 2 fillér), hanem a segítőkészségéért és önzetlenségéért, egyszerűen a hozzáállásáért. Még most is olyan hihetetlennek tűnik az egész.
A másik pozitív dolog az volt, amikor pénteken felhívott valaki, akivel nem vagyok napi kapcsolatban és megkérdezte, hogy hogy vagyok. Tudta, hogy vannak gondjaim és gondolt rám. Hát ez annyira jól esett, hogy el sem tudom mondani. Jól esett, hogy valakinek eszébe jutottam...
A harmadik pozitív élményt pedig sebészeméktől szereztem. Tudni kell, hogy a lányát több, mint 2 éve tanítom, a feleségét pedig 1 éve. A kislány most ballagott általánosban, az Édesanyja felhívott és mondta, hogy sok szeretettel várnak, de ha a ballagásra nem is tudok elmenni, utána lesz náluk nagy eszem-iszom party, és feltétlenül menjek el. Következő mondata pedig úgy szólt, hogy ő szeretne nekem valamit adni, mert annyira hálásak, mivel ő úgy gondolja, hogy ha én nem lettem volna, akkor neki ez a két félév nem sikerült volna a főiskolán, és hogy ő annak is nagyon örül, hogy a lánya ilyen magabiztos lett, amióta tanítom és kitűnő lett matekból. Tiszta rosszul éreztem magam. Tudni kell, hogy pont ők azok, akiket borzasztóan szeretek, akikhez nem úgy megyek, hogy "jöttem tanítani". A sebészemet 11 éve ismerem (de mint mondta egyszer, a háborús időszakok duplán számítanak :o) ), és eleve nem adok-kapok a nexus. Rögtön mondtam is neki ezeket, de erre ő közölte, hogy ne fussunk tiszteletköröket, ő ezt így gondolja és kész. Hát most erre mit mondjak. Aztán amikor odaértem, várt rám egy nagy sárga papírtáska, benne pedig egy gofrisütő! :o)
Tudni kell, hogy már egy jó párszor csinált gofrit, amikor mentem, és mindig el voltam ájulva tőle. Úgy kb. 2 hónapja el is kértem tőle a receptet, de a sütőt még azóta sem sikerült megvenni hozzá. És most, amikor megláttam... Annyira, de annyira örültem, hogy nem igaz!
És volt mellette egy kis levél is, amin kis híján elbőgtem magam. Tudom, egy hülye lelkis tyúk vagyok, de hát ez van. Ez ellen nem igazán tudok mit tenni...
A levelet azóta kitettem a szobám falára, egy másik mellé. Helyesebben az a másik nem is levél, hanem egy rajz. Még évekkel ezelőtt egyik vizsgaidőszakban hajnalok hajnalán tanultam, amikor is bátyám barátnője kiszédelgett a mosdóba. Mivel látta, hogy még fent vagyok, fogott egy papírt és rajzolt rá egy napocskát alá "KITARTÁÁS!!!" felirattal, és becsúsztatta a szobám ajtaja alatt. Hát az is annyira jól esett, hogy rögtön ki is szögeztem a falra. Lehet, hogy hülyeség, de nekem ezek a dolgok sokkal többet jelentenek bármilyen tárgyi ajándéknál. Mert ezek az őszinteségről szólnak, szívből jönnek, és sokkal jobban megérintenek, mint bármi más.
És ha már a sebészemet emlegettem, el kell, hogy meséljem, hogy mivel gyanúsított meg.
Közölte, hogy nekem biztos, hogy színes kontaktlencsém van. Mi van?
Kijelentette, hogy ilyen színű szeme nincs senkinek. Ez érdekesen hangzott, mert rögtön eszembe jutott barátnőm, akit 13! éve ismerek, és néhány hete ő is megállt előttem és elkezdett ájuldozni, hogy milyen színű a szemem. Valami olyasmit magyarázott, hogy belül világos, kívül sötét. Ahha. Aztán beszéltem Andival és elmeséltem neki, hogy mivel lettem meggyanúsítva, erre közölte, hogy igen, ezt már ő is meg akarta kérdezni.
Na kész! Ezek után már el sem tudom képzelni, hogy vajon hányan gondolják ugyanezt, így most itt mindenki előtt közlöm, hogy nincs színes kontaktlencsém! :o)
Végezetül írok pár sort a múlt hétvégéről.
Szombaton Törökbálinton volt családi nap, és annak keretén belül tartottunk malacbemutatót. Hogy ne legyen ilyen egyszerű az egész, előtte meghirdette a Klub az "Amatőr bírók első versenyét", amire 3-an be is neveztünk, Andi, Vivi és én. Tudni kell, hogy életemben még sosem bíráltam malacot. Még csak olyan szinten sem, mint Andi és Vivi, akik néha-néha egymás malacait bírálják, sőt Andi az összes eladott kölyökről is vezet bírálati lapot. Ehhez képest én el szoktam olvasni azokat a bírálati lapokat, amiket a kiállításon kapok, aztán el van felejtve. Természetesen én is megnézek minden kölyköt, de még sosem jutottam el odáig, hogy le is írjam a látottakat. Így aztán eddig számomra nem volt probléma, hogy először a homlokát néztem, aztán a farát, majd visszatértem a mellkasára stb. Na, de kérem ezt egy versenyen is eljátszani...
És hát igen. Bevallom, ezt simán elkövettem...
Igaz, előtte lévő két éjszaka összesen aludtam 4 és fél órát, és stresszeltem is rendesen. A fejem egész nap vörös volt, olyan mint a retek. Nem is olyan, mint a paradicsom, annál sokkal lilásabb! :o)
Először nem tudtam mire vélni, aztán megmértem a pulzusomat. 124 volt... Aznap ráadásul extrázott is kettőt a szívem, ami elég rémisztő volt, főleg az én koromban. Hát igen. Ez egyértelműen a stressz. Utána kezdtem el gondolkodni, hogy milyen furcsa is az emberi lény. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én azt tapasztalom, hogy az évek során az ember egyre több álarcot alakít ki, mert szükség van rá. És most nem a képmutatásról beszélek, hanem arról, hogy nem mutatjuk ki, mi is játszódik le bennünk. Nem akarunk sérülékenynek mutatkozni, nem akarjuk, hogy mások lássák a gyenge pontjainkat, ezért aztán álcázunk. Képesek vagyunk akár arra is, hogy mosolyogjunk akkor is, ha éppen beledöglünk a fájdalomba. És ez megy is egy darabig. Aztán mi történik? Az, ami velem Törökbálinton. A szervezetünk lebuktat minket. :o)
Na mindegy, ettől függetlenül nagyon jól telt a nap, jól éreztem magam, és remélem, hogy máskor is lesz ilyen. Külön örültem, hogy az egyik malackám lett a közönségszavazás győztese, így hazahozhattunk egy zacskó tápot, egy itatót, egy tábla csokit és egy kis kerámia vagy mi emblémát. Aranyos.
Tudni kell, hogy Andit és Vivit én vittem ki és hoztam vissza, ezért aztán a hátsó ülést össze kellett raknom a kocsiban. Miután hazaértem, akkor vettem észre, hogy valószínűleg nem voltam elég agresszív hajnalban, mert nem igazán sikerült visszapattintani a helyére az ülést, és azon filóztam, hogy vajon szegény Vivi egész úton egy félig előrebukó ülésen üldögélt-e? És ha igen, akkor vajon miért nem szólt? :o)
Most viszont befejezem, mert nagyon álmos vagyok.
2008.06.01. Meg kell, hogy állapítsam, valami biztosan történt velem, mert mostanában igen termékeny vagyok, már ami a blogot illeti. Mellesleg ez a termékenység lehetne kissé szélesebb spektrumú és kihathatna mondjuk a diplomamunkámra is, mert ahhoz valahogy egyáltalán nem fűlik a fogam...
Már most le kell szögeznem, hogy nem vállalok felelősséget ezért a bejegyzésért, mert nem kis mértékben vagyok fáradt. Ha két és fél órával ezelőtt mondta volna valaki, hogy még most nekiállok írogatni, kiröhögtem volna, mivel egy igen rosszra sikeredett és fárasztó napot tudhatok magam mögött. Többek között kitakarítottam az összes desznyót, ami ugye nem két perc, de ez volt a legkevesebb. Hajnali fél 1-re értem haza, akkor reggeliebédvacsoráztam egy tányér zacskós levest, a szemeim pedig ragadtak le. És hogy mi történt utána? Hát, beszéltem Andival. Nem, nem két és fél órát, csak 124 perc 34 másodpercet! :o)
De nem ez a csúcsunk ám! Tudni kell, hogy áttértem az 5 perc után 0 forint díjcsomagra (valljuk be, ezt a lépést már előbb illett volna megtennem), így nem szoktuk visszafogni magunkat, és a csúcs 3 óra! Persze mindez hajnalban.
Hmm... Úgy tűnik, elrontom a barátnéimet, mindenkiből éjjelibaglyot csinálok. :o)
Na, de sok a rizsa, írok valami konkrétabbról.
Legyen ez mondjuk a szerdai nap. Aznap volt Édesapám 60. születésnapja. Mint mindig, most is én szerveztem meg mindent, vacsora, torta stb.
És hogy ebből a bejegyzésből se maradjon ki némi sztori szőkeségemről, elmesélem, hogy hogy kezdődött a nap.
Szóval ugye valamelyik előzményben már említettem, hogy kedves fodrászom alkotott, és gyártott néhány "kis" foltocskát a fejemre. És arról is írtam, hogy bevásárló utat tartottam a DM-ben és többek között vettem kiszőkítőt. Gondoltam, nekiállok hajnalban a szőkítésnek és majd egy kis alvás után befestem a hajam. Hát, emberek, hogy hogy néztem ki a szőkítés után... Olyan volt a hajam, mint a leggyagyibb kínai babáké, tudjátok, amiknek olyan fehéres-sárgás sprőd borzalom van a fejükön. Horror volt!
Álltam a tükör előtt és imádkoztam, hogy jó legyen a festék. Gondoltam rá, hogy megörökítem ama nemes borzalmat, hogy majd legyen mivel riogatnom az unokáimat, de végül meggondoltam magam, ugyanis, ha egy olyan kép egyszer véletlenül kiszabadulna a gépemről, akkor onnantól kezdve lehetne mivel zsarolni! :o)
Reggel felébredve valahogy el is felejtettem, hogy milyen fejjel tértem nyugovóra, és amikor ismét belenéztem a tükörbe, megállapítottam, hogy a reggeli első cigim helyett inkább felkenem a festéket. Azt hiszem, ez mindent elárul...
Aztán vártam-vártam, hogy teljen az idő. Végül szerencsére alaptalannak bizonyult az aggodalmam, mert be kell vallanom, a festés jól sikerült, tényleg olyan színű lett a bozontom, mint amilyen szín a dobozon volt, bár így utólag azt hiszem, jobb lett volna egy másikat választani, mert kissé fakó lett. Vagy inkább túlontúl szürkés, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, van egy kis zöldes árnyalata... Kellett nekem hamvas szőkét választani... Na mindegy, majd legközelebb más lesz, addig meg ez van. Különben is, akinek nem tetszik, az ne nézzen rám, nem igaz? :o)
Utólag belegondolva, kissé felelőtlen vállalkozás volt ez a hajfestés így a vacsora napján...
De térjünk vissza magára, a szülinapi szervezkedésre. Gondoltam, csinálok egy kis meglepetést és teleaggatom lufikkal a lakást. Elő is vettem néhány százat, amik a szekrény mélyén laktak sokáig és elkezdtem fújogatni őket. Hát, az egyik fajtának az anyaga kissé leamortizálódott az évek folyamán, és 4 vagy 5 lufi fogta magát és beledurrant a képembe. Óriási volt, a fülem már csengett a végére. Aztán végül a lufik tartózkodási helye az egész lakás helyett a nappalira és az előszobára korlátozódott, ugyanis a 38. után hócipőeffektusom támadt. Nem is a fújással volt problémám, hanem a végén a csomóval. Egy idő után már teljesen görcsbe álltak az ujjaim, pedig a csúcs csak ezután jött. A nappaliba úgy egy kb. 4 méteres spárga kellett, hogy végigérjen. És hát persze Bogikának ismét agyas ötlete támadt. Nem ám a lufikat akasztgattam rá a spárgára, nem. A spárgára gyártottam csomókat úgy 10 cm-enként. Persze mindezt azért, hogy a lufik szépen álljanak.
Nem vagyok ám maximalista... :o)
Mire a végére értem, már jojóztak a szemeim. Aztán jött a következő lépés, a falhoz szögelés. Na igen. Naiv módon először azt hittem, hogy majd egy rajzszeg is megteszi, de aztán hamar beláttam, hogy az édeskevés. Így hát mentem és kutattam a szekrényben, ahol is ráleltem egy "Szegek" feliratú sárga dobozkára. Először U-szeget kerestem, de jobb híján a natúr 2 cm-es is megfelelőnek bizonyult. Igen ám, de elkövettem azt a ballépést, hogy a spárga végét túl rövidre hagytam. Ennek következtében a végén sajgott a mutató- és a hüvelykujjam is, mivel szoros kapcsolatba kerültek a kalapáccsal... De hát ugye mindent a szent célért.
Közben persze telt az idő rendesen, és vészesen közeledett az az időpont, amikor is Édesapám haza szokott érkezni. Emiatt szegényt vagy háromszor hívtam fel és küldtem el még egy kicsit sétálni. Mondhatni kizártam a lakásból :o) Látkép a kezdeti stádiumról itt !
Végül csak sikerült mindent a helyére varázsolnom és jöhetett a következő feladat: elmenni a tortáért. Tudni kell, hogy Édesapám szereti az Unicum-ot, ezért aztán kitaláltuk, hogy legyen a torta is Unicum alakú. Sosem láttam még ilyet, de azt hiszem, jól sikerült. Itt meg is lehet nézni, aki kíváncsi rá.
Egyébként a torta hazaszállítása sem volt épp zökkenőmentes. Egyrészt volt vagy 30 fok, másrészt pedig a torta elég ingatag volt a dobozban és a villamoson egyszer csak azt éreztem, hogy hopp, felborult. De mivel szinte tömény marcipán volt az egész, nem lett semmi baja szerencsére. :o)
Az este egyébként jól sikerült, azt hiszem, emlékezetes nap marad, és ez a lényeg.
Most pedig visszatérek a múlt hétvégémre.
Tudni kell, hogy szüleim ismét elutaztak, így hát a kutyus megint rám maradt. Kivételes módon nem volt vele különösebb probléma, de azért most is alakítottunk. Édesapám ahhoz szoktatta, hogy este van lent vele huzamosabb ideig, így nekem is ehhez kellett tartanom magam. Dzsinikének van egy labdája, az a kincs. Teljesen megőrül érte, és persze dobálni kell neki, csak úgy érdekes igazán. Na most szombat este kissé fáradtan értem haza - erre majd még visszatérek - de hát Dzsinit ez nem izgatta különösképpen és labdázni kellett vele. Dobálgattam én neki, amennyit bírtam, aztán gondoltam, hogy most úgy, de úgy elhajítom azt a labdát, hogy nem győz majd szaladni utána. Aha, igen. Ez a dobás tényleg nagyon jóra sikeredett, ugyanis a tömör labda az egyik autó hűtőrácsán landolt... Szerencsére nem lett baja a kocsinak, de belegondoltam, hogy vajon a szélvédő is ilyen jól bírta volna-e. Tanultam az esetből, a következő dobást kicsit más irányba ejtettem meg. Eredménye az lett, hogy a labda belerepült egy kb. 180 cm magas sövénybe, utána pedig kereshettük. De meglett! :o)
Gondoltam, dobok még párat. Néhány dobás jól is sikerült, de aztán egyszer a labda megpattant egy kövön és berepült a dróthálóval elkerített virágágyásba. Hagy ne mondjam, hogy a kutya követte a labda röppályáját és szintén repült utána - egyenesen a virágok közé. Először is orra bukott a hálóban, majd miután egy bukfencet követően pofára esve megszerezte hőn szeretett labdáját, ugyanazzal a mozdulattal ki is vágódott a hálón - természetesen nem a bemeneti részen, hanem a másik oldalon. Ennek eredményeképp kidőlt az egyik tartócölöp, a háló pedig két oldalán is elég rendesen megnyúlt. Na, ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy aznapra befejeztük a labdázást, és eliszkoltunk. :o)
De visszatérve arra, hogy miért is voltam annyira fáradt múlt szombaton. Természetesen akkor is cocákat takarítottam, de ezen kívül Niki is meglátogatott, és kérem ez itt a lényeg! :o) Ez egyébként igen nagy szó, mert általában csak ígérgeti, hogy jön, aztán eltelik legalább két hónap, mire ténylegesen látom is. De most tényleg jött, és teljes egészében jelen volt. :o)
Tudni kell, hogy ha jön, akkor nekem előtte célszerű úgy egy héten át súlyzóznom, ugyanis nem tudom, hogy mi az oka, de minden alkalommal, amikor megjelenik, nekem valamit cipelnem kell. Hol zsákokat a vállamon, hol 30 kg-os acéldrótból készült mókusketrecet kell lerángatnom a raktár legfelső polcáról, most pedig a változatosság kedvéért 5-ös üvegből készült akváriumokat kellett belevarázsolnom az autójába. És persze nem elég az, hogy kicipeltem, de még játszadozni is kellett velük, hogy mindnyájan beférjenek a kocsiba. Egy biztos, izmosodom! :o) Mit nekem 30 kg!
És most már elmondhatom, hogy megismerkedtem a Suzuki Swift összes biztonságiövével is.
Jaj, ezt el kell mesélnem.
Szóval lényeg, hogy Niki 3 akváriumot tervezett elszállítani, ami csak úgy tűnt megoldhatónak, hogy kettőt teszünk hátra, egyet meg az anyósülésre. Na igen, de hátul a két akvárium igen közel volt egymáshoz, én meg aggódtam, nehogy összetörjék egymást. Kérdeztem Nikitől, nincs-e valami, amit közéjük tehetnénk. Kinyitottam a csomagtartót és megláttam egy halom rohadt répát. Úgy megörültem neki, hogy ihaj! Niki teljesen kiakadt, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy azt teszem az ülésre és ő majd egész úton szagolja?! Dehogynem! Így jár az, aki nem dobja ki időben a répát! :o)
Mindentől függetlenül az izmosodási folyamatomat azért nem kenem teljes egészében Nikire, mert valljuk be, a malactakarítás nálam alapból egy érdekes mutatvány amióta újabb két ketrecre tettem szert. Most ott tartunk, hogy egymáson van 5 ketrec. Na most ugye ahhoz, hogy a legfelsőt felérjem, létrára kell állnom, annak is a fogójára, mivel csak 2 fokú és nem vagyok éppen magasnak nevezhető. Volt már olyan, aki inkább nem is nézett oda, mert állítólag rossz volt nézni, ahogy a létra tetején egyensúlyozok... :o) De jó hír, hogy onnan még egyszer sem sikerült leesnem, nem úgy, mint a múltkor a sámliról.
Tudni kell, hogy ennek a sámlinak elég érdekes múltja van. Történt ugyanis egyszer még az előző helyünkön, hogy két férfi bement az üzletbe és nekiálltak csépelni az alkalmazott barátját, aki ezt nem nézte tétlenül, és az egyikük fején szétverte a sámlit. Azóta kissé instabil és miért is ne pont akkor csúsztak volna szét a lábai, amikor én rajta álltam... De szerencsére nagy baj nem történt. :o)
És most panaszkodni fogok. Képzeljétek el, nincs senki, aki eljönne velem kirándulni! Egyszerűen hihetetlen! Punnyadt népség! Pedig én annyira, de annyira szeretek kirándulni, hogy nem igaz! Régebben az egyik barátnőmmel jártam, de mivel októberben megszületett a kisfia, most már nem tudom magammal rángatni. És rajta kívül nincs senki, aki mozdítható lenne. Mindenki csak a TV előtt szeret üldögélni és közben zabálni a chipset... :o(
Van egy kedvenc helyem: Csobánka. Már százhuszonnyolcmilliószor voltam ott, de egyszerűen nem tudom megunni, annyira szép. Van egy kedvenc sziklám, ahova mindig ki szoktam ülni, és most már 2 éve nem voltam ott...
Egyébként éjszaka is érdemes arra járni, az sem egy mindennapi élmény. Mondjuk emlékszem, hogy az első éjjeli túránkon olyan alaposan sikerült eltévednünk, hogy ihaj. Ráadásul elkezdett szakadni az eső, mi meg csak mentünk-mentünk a derékig érő fűben, közben persze átázott mindenünk. Végül találtunk egy fedett vadászlest, ahol meghúzódtunk és felmelegedtünk kicsit, majd folytattuk utunkat. Végül hajnali 4-kor Pomázon kötöttünk ki egy "Szedd magad" kellős közepében. Érdekesen nézett az őr, amikor megjelentünk... De legalább éhen nem haltunk, lezabáltuk az almafákat! :o)
Most viszont rövidre zárom magam, mert 6 óra van, délre pedig mennem kell tanítani és nem ártana egy kicsit aludnom is. Annyit még azért megemlítek, hogy megint találtam egy számot, ami teljesen kikészít, ez pedig Timberland-től az Apologize. Kommentként ugyanazt a szöveget írhatnám, mint amit a múltkori Enigma-hoz...
2008.05.21. Nem tudom, mi van velem, valószínűleg beteg vagyok, mert hát valljuk be, nem szoktam ilyen gyakran frissíteni a blogot. Gondolkodtam is, hogy vajon jó ötlet-e megint írni, félek, elkapatom a tisztelt Nagyérdeműt. Mert mint megtudtam, vannak emberkék, akik állandóan azt lesik, mikor írok valamit, és ha sokáig nagy a csend, bizony elkezdenek zaklatni... :o)
Na mindegy, tudjuk be ezt a bejegyzést kárpótlásul a több hónapos csendért.
Azt már most leszögezem, hogy ennek a bejegyzésnek nem lesz sok köze a malacokhoz, vagyis, ha valakit csak és kizárólag a cocák érdekelnek, akkor az olvassa inkább a híreket! :o)
Végül is csinálhatnék máshol is egy blogot, ahol a mindennapok eseményeiről írok, de nem teszem. Már csak azért se! :o) Na jó, nem. Nem dacból nem teszem, hanem lustaságból, meg különben is, ki kell használni ezt a tárhelyet! :o)
Bele is vágok a közepébe.
Múlt hét pénteken az én drága Andi barátnémnek volt egy fellépése. Tudni kell, hogy képtelen elszakadni hőn szeretett gimnáziumától és most is visszajár énekkarra. Mondta, hogy lesz egy műsor és elhívott. Már többször is megtette ezt régebben, de valahogy sosem jött össze, hogy elmenjek. De most...
Mondjuk, érdekes volt az odaérkezésem is, mivel előtte tanítani voltam, és csak kicsit kellett rohannom, hogy odaérjek kezdésre. Aztán egész jó időt futottam, mert kezdés előtt maradt pár percem. Már az úton is az járt a fejemben, hogy kellene valahol venni valami iszit. Tudni kell, hogy olyan vagyok, mint a kacsa, innom kell állandóan.
Ahogy leszálltam a buszról, körülnéztem, de sehol sem láttam közértet. Még a szomszéd kis utcába is bekukkantottam, hátha van ottan ni egy kis bót, de nem vót. És ekkor jött az a pillanat, minek kapcsán utólag elgondolkodtam azon, hogy a mesterséges szőkeség vajon elkezdhet-e terjedni befelé is. Ugyanis leszólítottam egy nőcit (már bennem se lehet bízni...), és a következőt kérdeztem tőle: "Elnézést, meg tudná mondani, hogy van-e itt a közelben egy üzlet?" Mire ő: "Milyen üzletre gondol?" Na, ekkor elkezdtem hangosan röhögni, és mondtam is, hogy hát igen, ez valóban nem mindegy, mert akár kulcsmásolót is kereshetnék... :o)
Na mindegy, ezen agyas kérdésemet betudtam annak, hogy nagyon fáradt voltam és iszonyatosan szomjas, és semmi más nem lebegett a szemeim előtt, mint egy üdítő magamévá tétele.
De térjünk vissza a fellépésre, mert eléggé elkanyarodtam.
Szóval, gondoltam, hogy Andiék danolásznak majd egy kicsikét, aztán ennyi lesz és mehetünk haza. De nem! Egy szóval sem mondta ám előtte, hogy ez valójában egy hangverseny. HANGVERSENY!!! Én és a hangverseny... Na, ne tessék rögtön arra gondolni, hogy annyira tapló vagyok, hogy irtózom a komoly zenétől, valójában nagyon sok olyan zene van, ami tetszik és amit szeretek, de csak mértékkel vagyok képes meghallgatni és befogadni.
És mi történt most? Több, mint másfél órás volt az egész előadás. De helytálltam, azaz helytültem. :o)
Volt, aki fuvolázott, volt, aki hegedült, meg olyan is, aki zongorázott. Aztán volt, hogy ezt mind egyszerre tették. :o) Voltak nagyon jó zenék, de olyan is megesett, hogy kis híján bealudtam ott a leghátsó sorban...
És csak vártam-vártam, hogy mikor fog az én Andi néném kornyikálni egyet, de csak nem akartak fellépni. Kiderült, hogy a kórus csak az előadás vége felé volt betervezve, és mindössze 3 dalocskát énekeltek. Az egész nem volt több 5 percnél! Na jó, legyen 8. :o) És ezért ültem én ott több, mint másfél órát...
Ejj, ilyenkor meg kell, hogy állapítsam, igen jó barátnő vagyok, nem igaz? :o)
Hozzáteszem, hogy azért volt még egy másik pozitív oldala is annak, hogy a Fazekasban jártam, ugyanis megörökítettem Dokibácsi tablóképét! Tök aranyos rajta! A héten úgyis megyek hozzá, majd jól megmutatom neki, hogy mim van nekem! :o)
Nya, Andi nénétől jól megkaptam a magamét és olyanokkal fenyegetőzik, hogy "öri-hari", mert nem írtam, hogy szépen énekeltek... Ezért most utólag kicsit kiegészítem a blogot, és helyet kap benne a következő mondat:
ANDIÉK CSAK 3 DALT ADTAK ELŐ, 5-8 PERC VOLT AZ EGÉSZ, DE OLYAN CSODÁLATOS VOLT, HOGY ÚGY ÉRZEM, EZÉRT MÁR MEGÉRTE ELMENNI!
Igen-igen-igen! Mindjárt örömtáncot is járok és énekelni fogok közben, csak előbb becsukom az ablakot és behúzom a függönyöket... :o)
Viccet félretéve, tényleg szépen énekeltek, bár bevallom, a 3 közül egy volt igazán olyan, ami megfogott.
Most azon filózom, hogy ha belinkelem ide, akkor Andi vajon meg fog-e ölni?
Kipróbálom... Tessék meghallgatni, mert tényleg nagyon jó! :o)
Az oposszumos sztorit viszont nem írom le kedves Andi, mert Néktek is van ám blogotok, tessék oda is firkantani valamit! :o)
Most talán sikerült kicsit felcsigáznom a népet, és epekedve fogják várni, hogy olvashassák Nálatok!
A pénteki hangverseny miatt tolódott a malacok takarítása, mert este 10-kor már valahogy nem volt kedvem hozzáfogni, így átcsúsztattam szombat-vasárnapra a szeánszot. Vasárnap persze a napot ismét tanítással kezdtem. Az egész 2 óra volt, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kilyukadjon a gyomrom az éhségtől. Még a malacok felé vezető úton kitaláltam, hogy majd eszem a büfében 4 palacsintát, de mire odaértem, elfogyott a palacsintájuk... Micsoda pech! És hogy menyire utálom, ha nem tudom azt enni, amit elterveztem... Na mindegy, jobb híján kértem egy zöldséges hot-dogot.
Mivel a büfétől kb. 2 percre vannak a cocák, gondoltam, elviszem és majd ott jól megeszem. Így is történt. De az első harapás után rájöttem, hogy az a kifli, amibe beletuszkolták azt a nyamvadt kis virslit, legalább 3 napos lehetett, ha nem több...
Tudjátok, megfogjátok az "enyhén" kemény és száraz kiflit, beteszitek a mikroba, egy perc után jól megpuhul, és ehetővé válik. Csak arra kell ügyelni, hogy igen gyorsan kell behabzsolni, mert ellenkező esetben akár fát is lehetne rágcsálni helyette, annyira megkeményedik.
Hát, most nem voltam elég gyors. Úgy látszik, annak a kiflinek az a 2 perc is sok volt már. De mivel tényleg kegyetlenül éhes voltam, nem adtam fel a harcot és végül győztem a kiflivel szemben - hittem én. Aztán amikor lenyeltem az utolsó falatot is, éreztem, hogy valami éles van a számban. Arra gondoltam, hogy beleállt egy darab a kifliből az ínyembe (nem lettem volna meglepve), de ennél sokkal nagyobb volt a baj, mint utóbb kiderült. Ugyanis az történt, hogy a bal alsó 7-esem egyik "gumóját" a hot-dogban felejtettem.
Röviden: beletört a fogam, a szó szoros értelmében!
Lehet, hogy be kellene perelnem a céget? :o)
Ja, és persze csak ma estére kaptam időpontot a fogorvostól, szóval szerintem úgy kb. 10-ig leszek ott. Tessék majd nagyon erősen gondolni rám! :o) Főleg azért, mert amikor egyszer beinjekcióztak, akkor utána több, mint 9 óra telt el, mire kiment az érzéstelenítő... Jaj, de rossz volt. Főleg, hogy ilyenkor az ember még a cigit sem tudja igazán szívni. Vagy legalábbis mások előtt nem. Mindig azt érzem, hogy olyan "fittyedt" a szám és röhejesen nézhetek ki... :o)
Na, de a rend kedvéért írok egy kis malacos témáról is.
Bevallom, nem szeretek úgy eladni malacot, hogy nem találkozom személyesen a gazdival. Értem ezalatt azt, hogy például vidéki az illető, és elküldi hozzám az egyik ismerősét, rokonát, barátját, akárkit, aki elszállítja neki a cocát. Szóval, ilyenkor sosem tudom teljes mértékben felvilágosítani a gazdit. Igyekszem elmondani a dolgokat telefonon, leírni e-mailben, de biztos maradnak ki fontos dolgok
